Sokan elfelejtik, hogy egyenlő partnerek vagyunk a kalandkeresésben. Nem arra vágyom, hogy az ő játékszabályaik, kívánalmaiknak megfeleljek. Megsértődnek, hisztiznek, amikor nem kapják meg, ami szerintük jogosan megillető őket. Azt hiszik nem vagyok kielégítve és csak rájuk vágyom. Csettintenek és megyek. Pedig nem így van. Nagyon nem. Ahogy az se hoz lázba, ha egy farokkal szemezgetek amikor megnyitom a levelet. Mintha ennyi elegendő lenne ahhoz, hogy széttegyem a lábam. Édeskevés. Nem értem őket. Igaz, nem is akarom, már nem fárasztom magam a levélírással. Fölösleges.
Persze vannak néhányan, akik felkeltették és felkeltik a kíváncsiságom. Beindul tőlük a ragadozóösztön...
Mmmmm...jó érzés. Nem sokan vannak, egy kezemen meg tudom számolni, de pont elég. Csak kapkodom a fejem, hogy wow, igen, ez kell nekem.
Van olyan, hogy csak beszélgetni akarok, mert jó, inspirál, felpörget. Várom az újabb és újabb levelet, mert veszett jó dolgok kerülnek szóba, kekeckedős-gonoszkodós megjegyzések, érdekes gondolatok...és nem kell több. Persze van, amikor igenis kell, mert kíváncsi vagyok, vajon élőben is ugyanazok a kémiai folyamatok indulnak el bennem, vajon mennyire igaz és valós, amit mond, sugall, éreztet.
Előfordulhat, hogy nem és nagy pofára esés a vége, de ez ritka. Nyuszi Urak talán elkerülnek ezúttal. Remélem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése