Kalandozások terén az utóbbi időben a fásultság jellemez. Futom a fölösleges köröket, próbálok jó pofát vágni a semmihez, a tétovasághoz, az újabb és újabb "történés-mentes" alkalmakhoz. Belefáradtam abba, hogy pocsékoljam a drága időmet, próbáljam átverni magam, hogy igen, kell ez nekem, miközben tudom, hogy semmi értelme, újabb és újabb Nyuszi-Urak. Amikor meghallom, hogy"igazából csakbeszélgetni akarok egy ilyen érdekes Nővel, mint amilyen te vagy" szinte hajhullást kapok. Mosolynak álcázott vicsor, bólogatás, aha én aztán megértem, de. De én nem beszélgetni akarok. Vannak - szerencsére- olyan emberek a környezetemben, akikkel tudok beszélgetni.
Nem értem én ezeket a férfiakat. Megmondom kerek-perec mit akarok. Semmi izémizé, semmi elejtett célzás. Nem akarok köröket futni, hogy egyszer csak valami. Felajánlom egyszer, többször nem. Kérem a következőt. Nem értem ezeket a férfiakat. Az oldalon, ahol partner keresek, keresünk a bemutatkozásnál ott van, mit AKAROK, AKARUNK. És mégsem értik. Valahol eddig is sejtettem, hogy egynéhány emberszabásúnak baromi nehéz értelmezni két-három mondatot, de, hogy a képeken túl nem látnak, s aztán sértődötten picsognak, hogy miért utasítom el őket...
Belefáradtam, nincs kedvem, nem akarom. Pedig régen volt kedvem. Talán csak a türelmem volt több, vagy Kedves volt kevésbé sürgetőbb. Nem tudom. Jó lenne, csak a körökből van elegem. Az elbaszott időből, az elbaszott szabadnapokból, délutánokból, hogy magyarázkodom kell, hogy hallgatnom kell Kedves újra és újra "meséjét", hogy milyen jó lenne, ha látná, ez vagy az történne etc. Mert jelen pillanatban neki "csak" "ennyi" jut, pedig a kalandozások pont azért lettek kitalálva, hogy lásson, halljon meséket.
Tele a tütüm a fölösleges körökkel. Ez a bajom. Belefáradtam. S már mosolyogni se tudok ezen az egészen. Se kicsit, se nagyon.
