Teaházban vagyunk. Kellemes félhomály, privát, zárható rész. Megvan a maga varázsa, tetszik, nagyom is tetszik, bár egy pillanat töredékéig megremegek; mintha félnék kicsit. Egyszerre veszélyes és izgató, de közben pont ez a finom feszültség kell most nekem.
Meleg, sárga szűrt fény. Se nem túl erős, se nem túl tompa. Meg kell szokni, de utána már annyira természetes. Meghitt. Erotikus.
Bitang magas. Még a tűsarkú csizmámban is lábujjhegyre kell állnom...tetszik... És szemtelenül fiatal (na jó, annyira nem, de első benyomásom ez). Közben pedig látom a tekintetében, hogy ott van valami sötét, valami bizsergető, pont az, ami nekem kellhet. Mintha óvva intett volna magától, de fittyet hányok rá.
Telik az idő. Beszélgetünk, lábam az ölében, tekintetem rajta. Finoman cirógat, simogat, hatalmas tenyere a bokámon, tetszik amit érzek. Figyelek és kóstolgatom a benyomásokat. Még kell egy kis idő.
A nyelvemen van; beharapom a szám, aztán kortyolok egyet a teámból, a csésze pereme fölött nézek rá. A zene halk, a levegőben ott érzem a hívást; felhívást keringőre. Nagyon is kellemes keringőre...
Hatalmas a tenyere, elfér benne a fenekemből egy jókora darab. Megmarkol. Fog, és tart; könnyedén, mintha nem is lenne súlyom. Falja a szám, keze, ujjai nagyon is ügyesen játszanak rajtam. Felnyögök, magamhoz képest halkan, de szemem és arcom nagyon is beszédes. Esélyem sincs. Minden mozdulata azt mutatja, tudja mit akar. Jót. Csakis jót...
Pedig a bizsergetően izgató sötétség, ami vonz, ami olykor-olykor kell, az ígéret a nem mindennapi játékra ott van, érezhető benne. Akarom. Bőröm bizsereg az érintése alatt. Akarom. Talán egy kicsit. Vagy nagyon...nem tudom...elszáll a gondolat, ahogy megérzem magamban. Elfogy a szusz, felnyüszítek, halkan, aztán immár hangosabban, felnyögök, bele a szájába, vállába. Kapaszkodnom kell. Aztán lehunyom a szemem, titokizmom rászorít az ujjára, a levegőm beszorult, lüktet, zsizseg a csípőm, combom, seggem a tenyere alatt. Érezni akarom az erejét, Nagyon is, még. Erősebben. Vágyom arra a sötét, veszélyre amit ígér a tekintete, érintése...kívánom. Akarom.
Szája a nyakam ívén, a vállamon, a torkomon. Habzsol, fal, kóstol. Szív, nyal. Nyögök. Hangosan. Aztán remegek. Megfeszülök, elengedem, markolok, fogok. És nyögök. Hosszú combjaim közé fogom, csípőm kitárul, megérintem. Kell. Játszik a testemen, ki és be, erősen, intenzíven, csiklómon, hüvelyemben, markol és szív, újabb nyom, még...akarom még. Ott is egy érzékeny pont, szinte már-már a mindjárt elélvezek határa, aztán mégsem. Több, vagy kevesebb...nem tudok gondolkodni.
Íze a nyelvemen, Keresem a szavakat. nehéz józannak maradni. Játszom. Élvezem. Csattan a keze...aztakurvaélet...mondok valamit, de lehet, csak gondolom, csak tompán uralom magamat. Játszik a nyelvem, kóstolom az ízét, kell még...
...hevesen csókol. Közben pakolgat, megemel, irányít. Erősen tart, masszívan markol a tenyerével, nem ereszt. Habzsol. Habzsolok. Kell. Akarom. Táncol a csípőm. Az izmaim. Hullámzok. Valahogy...az érzékeim pattanásig feszültek. Keresem a szavakat. Néz, figyel, elemez. Mit és mennyit bírok, mennyit akarok, keresi-találja (?) a határaimat, meddig mehet, meddig akarom és hogyan. Basszameg. Ott...ott..ott..basszus...ne hagyd abba...aztakurva...elfogytak a szavak, a gondolatok túl kuszák...csak az érzések vannak...
Játszom vele. Lehunyom szemem, hajamból kibomlik a szigorú konty, akárcsak a gátlásaim, már ha voltak is egyáltalán. Fölém magasodik, esélyem sincs. Felnyögök ahányszor csak hozzámér, tudja, érti, érez. Kicsit ijesztő. Hangom van, de olykor keresnem kell. Élvezem a benyomásokat, ízeket, nyelvem alatt a bőr sajátos, férfias ízét, textúráját, keménységét, feszességét...
Vezet, irányít, esélyem sincs. Talán nem is akarom. Esélyem sincs.
Lehunyom a szemem. Hallom a zenét, távoli hangfoszlányok, aztán erős, intenzív impulzusokat kapok. Sok. Nagyon sok...elbírok velük, de nem tudom bírom-e tovább. Remegek. Szétesek, ellazulok. Aztán megfeszülök. Bírom még. Akarom. Kell.
Mindent, vagy semmit...
Még tovább...van tovább...egyszer fenn...egyszer lenn..irányít...ural...izgat...játszik a testemmel...nagyon is jól.
Kuncogok miközben ránézek, nyelvem kidugom, rúzsom már sehol, illetve mindenhol. Világít a félhomályban a fehér bőröm, tetszik amit érzek, amit látok. Vibrálok. Lüktetek. Szabad vagyok. Vággyal teli, felizgatott, nedves, kielégült és mégis kiéhezett. A nyilvános hely, bár nem az szó szoros értelemben, általában zavarni szokott az ilyesfajta játszadozásban, de ezúttal magasról teszek az egészre.
Érzem az ízeket, sokféle, keveredik benne az enyém, az övé, a tea aromája, vágy, kéj, állatiasság...beindít, felizgat. Pokolian. Élvezem amit csinálok, és ahogyan...amennyire hagyja...amennyire hagyom. Mélyen. Jó mélyen. Mindenhol érzem. Mindent érzek.
Elélvez. Hallom a hangját, érzem ahogy megfeszül. Fog. Megtart. Néz. Mosolygok. Remegek, lüktetek, pezseg a vérem. Mosolygok. Azzal a tipikus mosolyommal, azzal az őrjítő tekintettel. Tudom. Érzem. Tetszik neki.
Megnyalom a szám, beszívom a levegőt, végignyalom az ajkát, lassan, lustán, elégedetten. Kuncogok. Remegnek az izmaim. Megcirógatja a bőröm; jólesően megborzongok.
Pont jó így. Pont így jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése