Lábjegyzet

Azt hiszem ma is mellettem ül a múzsám. Folyton bökdös, hogy írjak, még még még. Nem hagy békén. Volt pár randim, szóra sem érdemes, vagy épp vicces tapasztalat. Talán megírom. Végül is, nem mindig finom az a sütemény. Néha elsózott, néha meg valahogy az íze sem az igazi. Vagy épp nem is a fogamra való volt. A randik is ilyenek.  

Színek

Rúzsozom a szám. Nem kapkodok. 

Vörös. 

Feltűnő. Provokatív. 

Bőröm mostanában napcsókolta és nem hófehér... barátkozom ezzel az árnyalattal.

Rúzsozom a szám. Lassan követem végig az ecsettel az ívét, teltségét, sajátos mosolyommal nyugtázom az eredményt.  Végigfuttatom finoman rajta a nyelvem. Épp csak kicsit, megszokásból. 

Harapdálós kedvemben vagyok, de nem engedek ennek a hangulatnak. 

Vonzana a kicsiny fájdalom, a hirtelen fellépő élessége, hogy aztán elcsituljon. Aztán megint. 

Sóhajtok. 

Szeretem a fájdalmat...legalábbis egy fokig. Néha kicsit tovább is; de jóleső érzés néha...kell. Egyedül a foltokkal nem vagyok kibékülve, pedig ha rájuk nézek, felrémlik mi okozhatta. Egy erősebb szorítás, markolás, egy kötél vagy bilincs ölelése a bokámon vagy csuklómon, esetleg kicsit máshol, másabb játék során. 

Nézem a lábam, napcsókolta az is. Kisebb-nagyobb, szinte érzéketlen lila-zöld foltocskák tarkítják. Édes emlékek. Vannak közülük persze  olyan is, ami hétköznapi "baleset" eredményei. Könnyen lilulok, ami olykor nem épp a legjobb, de olykor igenis izgató látvány, hogy egy tenyérlenyomat vöröslő színe megfesti az érzékeny bőrömet. Érzékeny. Mindenhol. Persze nem egyformán és nem ugyanúgy. Kellemes játék felfedezni, hol éppen micsoda...és persze mennyire is... 

Nézem a combom, aztán a karom. Itt is van, ott is van. Édes...finom emlékek kelnek útra bennem. Bizsergetőek. Kicsiny édes fájdalom; épp akkor amikor kellett és épp olyan intenzitással, ahogy akkor és ott, ahogy kellett. 

Megigazítom a hajam. Szemem csillog a fellobbanó vágytól. Végigsimítom a ruhám, azt hiszem jó választás... már csak a cipő kell...aztán indulás. 

Idő-változás

Most nézem, milyen rég óta írom a blogot. 2008 óta. Nem most volt. Azóta háromszor költöztettem, kétszer "jelentették", egyszer meg sok más bloggal együtt, megszűnt. Mindig újra ás újra felálltam és folytattam. Sajnálom, hogy nem mindent tudtam megmenteni. Néha a kommenteket is siratom. Aztán azokat a bejegyzéseket, amiket törölnöm kellett (na jó képeket), mert nem fért bele az adatvédelmi meg nem tudom milyen vacakba, amit akkor épp kitaláltak. 

A kezdetek óta piszkosul sok minden megváltozott. Én is. Sokat fejlődtem, sokat megtanultam magamról. A férfiakról. A FÉRFIakról. Vágyról, akaratról...sok mindenről. Szexben is sokat fejlődtem. Őszintébb lettem. Tudatosabb. Akaratosabb. Tudom mi a jó és elveszem. Vagy tovább megyek, nem küzdök. Néha kicsit többet adok magamból, néha még annyit sem. 

Sok minden változott. Eltűntek a régi blogok, archív sem maradt utánuk. Kár. Pedig még most is szívesen elolvasnám őket. Én is változtam. Az élethelyzetem. A külsőm. Talán csak a vágyam nem változott. Az, hogy szeretek szexelni. Provokálni. Játszani. Felhúzni... 

Nem minden változott meg ennyi idő alatt. Valami viszont igen. 

Néha úgy érzem ugyanaz vagyok. Legtöbbször viszont azt, most vagyok igazán tudatában önmagamban.   

Pár éve múlva, vajon hogy vélekedek magamról? Talán öt év múlva gondolom azt, hogy igazán ln ÉN vagyok és most még csak afelé haladok? Érdekes ezen elmerengeni, néha. De csak néha. Inkább a mának élek. 

Legtöbbször :)

random

Kezembe vettem. Lehunytam a szemem, hozzásimultam. Csak az érzésre koncentrálok; a keménységére, a forróságára, bőre kellemes tapintására. Orromat a mellkasának nyomom. Imádom az illatát. A  bőre ízét a nyelvemen. A forróságot, amit áraszt. A vágyat. 

Még ennyi idő után is hat rám. 

Magas, úgyhogy erősen lábujjhegyre kell állnom, ha meg akarom csókolni. Sőt, ha a nyakát, válla érzékeny gödröcskéit szeretném nyelvem hegyével megkóstolni, sokkal inkább pipiskednem kell. És kapaszkodnom. 

Tudom, hogy szereti. Megmarkolom és játszom vele. Lassan, komótosan, olykor szinte alig érintve. Másik kezemmel a golyóit cirógatom. Ujjaimmal megkeresve a bőre érzékeny részeit. Mint valami suttogás, alig érzékelhető. Aztán kicsit erőteljesebben. Gyorsabban. Ahogy a vágyam diktálja. Mert vágyom rá. Akarom. 

Legszívesebben megkapnám a farkát, mohón habzsolva, fürge nyelvjátékkal, padlóra folyó nyállal. Érzem, lassan eljutok a "minden mindegy" állapotba. Nála ez egész könnyen megy. Lassítani próbál, én pedig nehezen uralkodom magamon. Kívánom. Akarom. Szopnám és falnám, hevesen, kiéhezetten, hogy aztán picit lelassuljak. Hogy csak a vágytól nehéz nyögésemet halljam, vérem dübörgését a fülemben, izmaim feszülését, nedvemet a két lábam között, aztán a bizsergető éhséget, a lüktetést, azt a zabolázatlan éhséget, amit kivált Ő belőlem. 

Akarom. 

Magamban.

A számban, a nyelvem hegyén. Vagy épp a torkomnál. A megdagadt ajkaim között, melyek bizseregnek, pezsegnek az érintése alatt. Az ujjaim között, melyek megmarkolják. Aztán a a csípőmnél és a combomnál, mely remeg a vágytól. Lejjebb. 

Aztán bennem, mélyen. 

Nyögni akarok, de csendben kell lennem. Hevesen mozdulnék, egyszerűen ezt hozza ki belőlem, de szűkösségem miatt nyugalomra int. Szorosan ölelem körbe, szinte kínzó neki, de nem tehetek róla. Ilyen vagyok. Szűk. Forró. Nedves. Feszes. 

Aztán mohó. Falánk. Szinte nyüszítek a visszafojtott erőtől, vissza kell fognom magam. Pedig legszívesebben szabadjára engedném a vágyam. Koncentrálok. 

Nyögök. Halkan. Pedig ez hangos lenne. Lehunyom a szemem, alig mozdulok. Pedig kitörnék. Vágtáznék. 

Minden mozdulatában érzem a vágyat. Minden lélegzete, szívdobbanása az enyém. Elolvadok benne. 

Akarom. 

Még. 

Fog, markol. Szorít. Elenged, aztán megtart. Játszik vele a titokizmom, akarva-akaratlanul. Szorít-elenged. Lélegzetem kapkod, szívem hevesen ver. Hangos lennék, de nem lehet. Mohó vagyok. Gyorsítok. Markol. Nem enged. Szorít. Szorítok. 

Robbanok. 

Szétesik a világ.      

Műmacsó

Szeretem a határozott, domináns Férfiakat. Felizgat, ha tudja mit akar és nem fél kimondani. Amikor zsigerből hozza azt, amit keresek egy kalandban. Rám érez, a vágyaimra. Olvas belőlem, a rezdülésemből, tudja hol van az a pont, amikor cselekedni kell. Szeretem látni a vágyat a szemében, azzal a pasis, sejtelmes mosollyal a szája szegletében. Amikor érezhető, hogy a másik megkíván. Épp csak rezzen egy izom az arcában, szem sarka kicsit összeszűkül, tekintetében ott az a bizonyos...

Felizgat. 

Szeretem felizgatni a partnerem. Még ha csak szavakkal. Vagy épp csak finom mozdulatokkal, elejtett célzásokkal, azzal ahogy mozgok, ahogy járok, ahogy öltözöm, ahogy kiemelek egy-egy szexis pontot a testemen; sejtetően, izgatóan, cseppet sem közönségesen. 

Már maga a személyes ismerkedés is egyfajta játék. Ha működik a kémia, akkor könnyű az egész. Van, amikor azért játszom, mert kedvem van hozzá, már szinte a legelején tudom, ebből nem lesz szex, de azért az esélyt megadom...neki...mutasson magából valamit...ami megfogott a találkozó előtt benne...azt a domináns, irányítani képes Férfit, akit öröm elcsábítani...

Aztán...csak pillogok, rendezem a vonásaim. Műmacsó. Látom rajta, hogy tetszem neki, felizgatom, meg akar kapni, de nyomokban sem látom benne azt, amit eddig láttam benne. Ledominálom. Irányítom, játszom vele, mint macska az egérrel. De nekem nem kell egér. Nem ilyesfajta játékra vágyom. Határozatlan. Szemtől-szemben már nem olyan. Mintha nem ugyanaz az ember ülne itt, akivel lebeszéltem a randit. 

Beszélgetünk. Vörösre rúzsozott ajkammal játszom. Leheletnyit megnyalom, vagy épp finoman beharapom. Iszok a kávémból; nem is érzem az ízét, csak iszom. Nézem a pasit előttem, látszik az igyekezet rajta; ő most épp csábít. Vagy valami olyasmi. Elküldhetném. Vagy akár én is felállhatnék. Én inkább kivárok még picit. Volt már meglepetésben részem, szóval még történhetnek csodák. Hát itt és most nagyon nem. 

Beviszem a "jobbegyenest" , mert azt bezzeg tudja mondani, hogy basznivaló a szám, sok mindent tudna vele csinálni, akár ott és akkor. Meg látja, hogy erre vágyom, ez kell nekem. 

Elmosolyodom. Ránézek. 

Szépen, lassan, halkan, de azért elég hangosan, hogy értse, érzékien részletezni kezdem, mennyire és hogyan szeretek szopni. Szinte látom előtte a farkát (bár pont nem érdekel), lelki szemeim előtt látom és jól elképzelem mint tudnék és hogyan csinálni. Megosztom vele eme ábrándképet. Nagyot nyel, pupillája kitágul. Őszinte, nyers vágyat látok. Akaratot. Akarja a szám. Akarja, hogy megtörténjen; a vörös ajkaim közé akarja tolni a merev farkát... adom alá a lovat, szinte összefut a nyál a számban, miközben kiejtem az újabb a újabb szót... 

- És tudod mi a lényeg...? - hajolok még közelebb hozzá. 

És persze érdekli, nagyon is. Áll a farka, keze a combján, vagy engem vagy magát, de érinteni akar. Fogni, markolni. Enyhíteni az édes kínján.

- Nem kapod meg.  - suttogtam, majd felálltam és otthagytam. 

Szemét vagyok. Kegyetlen. Gonosz. 

Nő vagyok. 

Attól még, hogy milyen életet élek, én választok. Az én vágyam, az én testem. Nézőpont kérdése, ki húzza a strigulát. Nézőpont kérdése ki a vadász és ki a préda. Nem akarom megkapni, elkapni ezt a prédát. Minek egyek salátát, ha bélszínt is ehetek? Nem akarok salátát enni. Finom az, de kevés. Nem lakom jól vele. Több kell. 

Ő meg kevés. Van ilyen. Az utóbbi időben nem ő volt az egyetlen, aki másnak adta elő magát. De a természete elég hamar megmutatkozott. Persze, ott a kérdés, miért raboltuk egymás idejét?!? Mert az esélyt meg kell adni. Az időmet rászántam. Aztán eljött az a pont, amikor már nem tudtam Férfinak látni. Nekem nem az. Sajnálom. 

Lényeg a lényeg

Szeretek szopni. Élvezettel csinálom. Olykor csak a magam élvezetéért...úgy, ahogy én akarom. Gyorsan, lassan... kóstolgatva... kínozva...felkajzva, felhergelve...mert jó... mert élvezem. Mohón. Mert jó. Mert szeretem látni a szemében a kéjt. Az őszinte, nyers, állatias vágyat. 

Felnézek néha rá, mosollyal az arcomon, vággyal a tekintetemben, akarom. Kívánom. Végignyalon, aljáról a végéig, lecsöppen a nyálam. Aztán falon tovább, mohón habzsolva, levegőtkapkodva, nyögve, felizgulva...érzem...tocsogok...remegek...

Körbe-körbe játszik rajta a nyelvem. Lassan, komótosan. Kínzón. Lehunyom a szemem, érzem az ízét a számban. Kicsit bekapom, aztán belelendülök. Mert jó. Mert ezt akarom. Én akarom. Számban érezni, kezembe fogni, leheletnyit harapdálni...finom...koncentrálnom kell... felnyögök...ő is...keze a tarkómon...nem markolják...csak ott tartja...érzem a vágyat...sürgetően...

Pörög a nyelvem. Föl-le, föl és le, nem tudok betelni. Ő sem velem. Érzem. Kíván. Nagyon. Minden mozdulata, rezdülése gátlástalan, heves vágytól sugárzik. Akar engem. Vagy csak a szám. Vagy többet. Mindegy is. A lényeg, a lényeg. 

Játszom. Most épp a farkával a számmal. A nyelvemmel. Az ajkammal. 

Mert élvezem. 

Vágy szabadsága

Sokáig "ültem" ezen a történeten. Néha le tudom írni azonnal, néha napok kellenek, hogy megérjen bennem az élményt. Ennél jóval több kellett.

Nehéz emlékezni. 

Kivételesen szimpla baráti csevejjel indítottunk. Semmi lerohanás, nem estünk egymásnak. Mint valami gourmet kóstolás...szépen lassan, kiélvezve minden pillanatot a maga egyszerű valójában.
Nem viseltem vörös rúzst, nem viseltem testre simuló ruhát, sem szoknyát, amit tudom, nagyon is szeret rajtam. Most nem volt kedvem semmi ilyet felvenni. Egy farmer short és egy kissé provokatív body volt rajtam.

Még csak nem is provokáltuk egymást, sem szavakkal, sem semmi mással. Persze, a levegőben ott volt a lehetőség, a felkínálás, de most máshogy játszottunk. Most csak barátok voltunk. 

Aztán ezt az egész, néma, de annál feszültebb, visszafogott, helyzetet egy telefonhívás szakította meg. Elmerengtem miközben a zenét hallgattam.  Ez az egész más, valahogy olyan...

Mielőtt belemerülhettem volna a zavart gondolataimba, visszajött. Mintha kicserélték volna. Energikus léptekkel besietett, odajött hozzám és megcsókolt. Hevesen, mohón, ellentmondást nem tűrően. Ültem az ágyon, törökülésben és nem értettem mi történt. Éles váltás, nem várt fordulat. Zavart voltam...mégis lehunyt szemmel, halkan felnyögve fogadtam követelőző csókját. Ujjával becsusszant a lábam közé, megtalálta az utat a puncimig, én pedig más sehogy sem ellenkeztem.  Mintha megnyomott volna bennem egy kapcsolót. Végem volt. 

Remegtem, ahogy hozzámért. Felemelt aztán megragadott. Más volt a csókja is, éreztem a nemrég megivott pálinka ízért a nyelvén, finom volt pohárból is, de így mégjobban ízlett. Szinte letépte rólam a ruhát, tekintete izzott a vágytól, ujjai türelmetlenül keresték a következő patentot, lazított az övemen, gombolt, húzott; minél hamarabb lekerüljön rólam minden fölösleges ruhadarab. Elememben voltam. Pezsgett, vibrált minden porcikám, lüktettem, remegtem. Hangos voltam. Másabb mint eddig. Szabadabb. 

Szája a puncimon, szám a farkán. Ujjai bennem, kapaszkodnom kellett. Játszottam vele. Lassan, s gyorsan, mélyen, vagy épp csak a hegyét nyalogatva. Egyre nehezebben koncentrálva. Tudtam mit és hogyan szeret. Megmutattam neki. Nem kapkodtam el, ki akartam élvezni minden percét. Minden pillanatát, mindent. Nyelvemmel hol finoman körözve a merev húson, hol durván- habzsolva-falva.  Élvezettel. Mert élveztem. Nagyon is. Piszkosul. Végig kóstoltam a bőrét az érzékeny hajlatig, a golyókig, egyenesen le a gátig, aztán lejjebb. Mert jó. Mert kibaszottul szereti. Mert felizgatja és felhergeli, akárcsak engem. Mert annyira jó. Annyira, de annyira...

Minden kontroll nélkül fogadtam el amit adott. Az ujját a forró, lucskos, nedves hüvelyemben, aztán a feszes, eleinte makacsul ellenálló fenekemben...éreztem a sóvárgást a mozdulataiban, néma kérlelést, kérdést, hogy beleegyezek-e... közben a játékos a nyelvét a csiklómon; hergelt, kikészített, hogy végül azt se tudjam, hol vagyok, ki vagyok.  

Kezdtem elveszíteni az irányítást. De lehet, már a legelején, csak most hágott tetőfokára. Nem tudom. 

Befogadtam mindent amit adott. Elengedtem magam, átadtam az irányítást, átadtam neki a testemet, érzéseimet. Talán még a lelkemet is.  Nyelvemen éreztem az ízét, orromban az illatát. Isteni érzés. Finom. Rácsöppent a nyálam a combjára. Már attól felizgulok, ha a számban van és szopom. Folyt végig le a combján, miközben a számban volt. Mélyen, még mélyebben. Megfogtam, megkapaszkodtam, simogattam. Haraptam, habzsoltam, szoptam. Mohón. Szabadon. 

Még egy pohár pálinka. Második? Harmadik? Végül is tökminegy. Finom volt. Lesz még következő. Kell. Kívánom. 

Megbaszott. Vadul. Követelőzően. 

Én hangosan nyögve fogadtam be a gyönyör minden cseppjét. Minden porcikám táncolt, lüktetett, élt. Csupa ösztönösség vette át az uralmat a testem és gondolataim felett. Csak a kéj, csak a vágy, csak az élvezet. Csak az adott pillanat. 

Szétestem. Nem akkor, már előtte jóval, de ekkor már teljesen. Igazi game over állapot. 

Megragadta a csípőm, fognia és tartania kellett. Éreztem a vágyat, az akaratot a mozdulataiban. Aztán a sóvárgást, a néma kérdést. Azt sem tudtam hol vagyok. Minden mindegy volt. Abban az állapotban nem volt bennem tudatosság. Csak az élvezet utáni mohó, kétségbeesett vágy. Akarat. Többet és többet akartam. Még. Aztán még többet. 

Igyekezett lassú és finom lenni. A sürgető, mohó, fékeveszett vágy rajta és kifogott. Ujjain keresztül éreztem, miközben játszott velem, mennyire nehéz józanul gondolkodnia. Mennyire nehéz lelassítani, figyelni, óvatosnak lenni, minél kevesebb fájdalmat okozni. Nekem is nehéz volt koncentrálnom. Aztán elengedni magam, nem józannak lenni, nem befeszülni és nem menekülni. A háttérben dübörgő zenére figyeltem, aztán a testemen átszaladó ezerízű, ezerszínű érzésekre, kuszák, furák, hevesek, erősek. Kín és kéj, vágy és józan ész. Szétestem. Nem hittem, hogy az eddigieknél is jobban képes vagyok ennyire se kép-se hang állapotba kerülni. Fájdalom és élvezet keveredett egymással. Újra meg újra, hol egyik, hol másik volt hevesebb. Kibírható és kevésbé kibírható, egyik aztán a másik...kapaszkodnom kellette, tartani magam, miközben csak nyögtem és nyögtem. Hangosan, aztán halkan nyüszítve, sziszegve, lihegve, állatias vággyal, kivetkőzve magamból. Megnyíltam, kinyíltam neki, jobban mint kellett volna, jobban mint akartam, de nem volt választásom. Az alkohol, a rengetegféle érzés megzavart. Alárendeltem magam neki. Gátlástalanul. És csak befogadtam mindent, amit kaptam tőle. Mást nem tudtam és nem is akartam tenni. 

Egyre hevesebb lett, már nem tudta kontrollálni magát. Éreztem, hogy a tűréshatárom kezd eljönni. Túllendültem, túl sok, túl heves, túl intenzív volt mindent. Nyögtem miközben mozogtam, s erősen kapaszkodtam, mert a lábam már nem bírt el. Nem volt erőm. Elfogyott. Ujjai keményen markolták a csípőm, mikor már elveszítette ő is a fejét. Lehunyt szemmel, halkan nyöszörögve élveztem ahogy élvezett. Éhesen-követelőzve, szabadon. 

Fájt. Nem nagyon, kicsit. A kéj erősebb volt, mint minden más.  

Mosolyogtam. Ránéztem, úgy igazán. Néztem és láttam őt.  Jól vagyok. Jól leszek. mondtam neki. Komolyan gondoltam. 

Elfogytak a szavak. Csak az érzések maradtak. Ezerízű, ezerszínű. Emberi.