Akkor

Amikor megtudtam, hogy balesete volt, nem kaptam levegőt. Nem úgy, ahogy az ember első pillanatban elképzeli, hanem egyszerűen nem éreztem, hogy levegőhöz jutottam volna. Megvolt a belégzés-kilégzés, és mégis fuldokoltam. Nem bőgtem.  Meg kellett kapaszkodnom, le kellett ülnöm. Úgy éreztem, mint akinek tényleg kitépték a szívét, a gyomrán ugrálnak, láthatatlan kéz tépdes legbelül. Kicsit meghaltam akkor.

Akkor eszembe jutott, hogy egy apró plusz véletlen, egy rohadt aprócska változó a z egyenletben és nincs többé. Azon kattogott az agyam, hogy mondtam neki reggel, hogy szeretlek? Vagy az egyszer kimaradt? Beszéltünk reggel telefonon, hogy búcsúztam is el tőle? Eszembe jutott, hogy szerencséje volt. Nagyon nagy szerencséje. Napokig ott motoszkált bennem, hogy tényleg nem tudnék élni nélküle. Ha felrémlett előttem, hogy akkor ott állt anyuja és elmondja mi történt, újra átéreztem azt a bizonyos fájdalmat. Az összeszorult torkot, a gyomromat tépdeső oltári kínt. Hogy nem kapok levegőt és meg kell kapaszkodnom. Hogy nem vagyok ura semminek, csak marionett báb vagyok és az Élet irányít, s játszik velem.

Néha eszembe jut az a nap, azok a napok, ha ülök a buszon elbambulva, ha valaki autó balesetes rokonról/ismerősről mesél vagy csak úgy, berémlik.  A fájdalom nem enyhült. Ott él ma is, most is bennem a majdnem veszteség. A kérdés, hogy ha történne valami, ezúttal is túlélném? Tudnék élni nélküle? Ha felrémlik egy pillanatra, hogy nincs többé (még az is, hogy ha egyszer véget ér a kapcsolatunk) ugyanúgy érzek, mint akkor. Nincs különbség.

Ez a nagybetűs Szerelem. Akár kérdezhetném is, de tudom, hogy ez. A fájdalom eszembe juttatja, ha kétkedek magamban, ha kicsit összekapunk, hogy igen, szeretem még. Nem kicsit, nem megszokásból, hanem nagyon nagyon. Eszembe juttatja, hogy mennyire fontos érzés, amit iránta érzek. Eszembe juttatja, hogy azok az apróságok, amiken összekapunk nem számítanak, tényleg csak lényegtelen piciny  mozzanatok, dolgok. Eszembe juttatja, hogy mennyire szeretem és mennyire fontos nekem. Hogy igenis mondani kell, hogy szeretlek! Eszembe juttatja, hogy mekkora kincs egy ölelés, egy érintés, egy csók, minden perc, bármi.  Apróságnak tűnhet. És mégis mennyire fontos, létfontosságú, amikor az ember úgy érzi, nincsen tovább, ennyi volt!

Kicsit meghaltam akkor.
Most is fáj.
És fájni fog még nagyon sokáig, talán örökké és az idővel talán enyhülni fog, egy kicsit.

Nem bőgök. Mély levegő. Mintha elfogyott volna, úgy érzem megint. Kilégzés-belégzés. Mindjárt jobb lesz.

De elmúlni...talán tényleg nem fog.

Várva várt alkalom

Nem akartam és mégis akartam. Napok óta visszaszámolt, üzenetekkel jelezte hány nap van még hátra. Szinte már idegesített, és nem a jó értelemben. Kedves pedig a
szexbeszélgetéseink alatt csak erről - na jó legtöbbször erről - akart beszélni. Mi hogyan legyen, mit akar látni. Szinte már megkomponálta a dolgokat, én pedig csak bólogattam. Legyen. Jöjjön végre el az a nap, szeretek, nem tudok már tovább várni...

Fekete testre simuló ruhát vettem fel. Ajkam és körmeim vörösre voltak festve, hajam szoros kontyba, hogy ne lógjon a szemembe, számba; illetve azért is, mert az összeállításhoz ez passzolt a legjobban. Ideges várakozás, készülődés közepette  finom vörösbort kortyolgattam, Kedvest hergelve, húzva  vártam, hogy végre megszólaljon a mobil, hogy lemehetek érte...

Olyan sete-suta volt az eleje. Elkezdeni volt nehéz, miközben Kedves csak nézett, azzal a bizonyos tekintettel. Felhúzott, felkavart, összezavart. Kizártam minden fölösleges  gondolatot a tudatomból. A két pohár bor kellő ráhangolódást szolgált a dologhoz, én pedig hagytam magam, sodródtam a dolgokkal, gondolkodás, minden nélkül.
...Összefolynak a dolgok... Valamelyest zavart voltam, épp azért, mert oly' rég volt, hogy úgy voltam valakivel, hogy Kedves is jelen volt. Nem Ő zavart, hanem nem is tudom...mindent úgy csinálni, hogy lássa is a dolgokat. Többé kevésbé sikerült. Azt hiszem. A Másik nem hagyta, hogy irányítsak, én pedig nem ellenkeztem, nagyobb tapasztalata volt ebben. Inkább élveztem, amit csinál és ahogyan csinálta...

Lefeküdtem az ágyra, lehunytam szemem. Keze végigsimított  széttárt lábaimon, napbarnított ujjak a hófehér húson. Mosolygó tekintet fúródott az enyémbe, vággyal teli szempár...
Lassan nyalt, én pedig lehunyt szemmel élveztem, ahogy játszik velem, forró lehelete a húsomon, cseppjeim a nyelve hegyén... lassú, kóstolgató mozdulatok...és én csak hagyom, nem ellenkezem. Majd lustán kinyitottam a szemem, hol az egyik Férfira, hol pedig a Másikra nézve, Kedvesre azért, hogy lássam tetszik-e neki a látvány, a Másikra pedig azért, hogy lássa az élvezetet, a visszajelzést az arcomon.

Hangosan nyögdécseltem, kidugott nyelvvel a számban mosolyogtam, kekeckedtem. Csípőmmel köröztem az arca előtt, miközben próbálta nyelvével elérni a csiklómat. Kuncogtam, nyögtem, összeszorított ajkakkal élveztem. Aztán megnyaltam kiszáradt, immár vörös rúzs nélküli ajkamat.  Kibontottam a hajam, hagytam, hogy végigfolyjon a sötétbarna zuhatag hófehér hátamon. Hosszú, vékony ujjaival beletúrt, miközben megcsókolt. Kekeckedtem tovább, Ő pedig élvezte...
...Belém hatolt...Lassan mozgott, élvezte, hogy titokizmaim játszanak farkával, élvezettel jár táncot minden izom; szorította, simogatta, kényeztette, facsarta...játszott vele...játékszer volt csupán...és mégsem ellenkezett.

Lehunytam szemem, körmeim játszottak forró, felhevült, selyempuha  bőrén. Ökölbe szorított kézzel próbáltam elnyomni az ingert, hogy megjelöljem, nyomot hagyjak rajta. Aztán belenéztem Kedves szemébe, egyszerre mosolyodtunk el, miközben Ő átfordított egy másik pozícióba, s így minden megerőltetés nélkül tudtam hol egyik, hol másik szemébe nézni.
Egyre hangosabb lettem, a gyönyörhullámok közepette tenyeremet a számra szorítva próbáltam halkabb lenni, miközben minden egyes mozdulat, lökés egyre hangosabb nyögést csalt ki  összeszorított, betapasztott ajkaim közül. Testem remegett, akaratomon kívül mozgott, már nem tudtam visszafogni, irányítani az önkéntelen mozgást, pedig muszáj lett volna, hogy befejezésül a számba kaphassam a kéjnedvet, s ezzel teljesítve Kedvesnek tett ígéretemet, hogy végre láthatja eme mozzanatot. Sajnos nem így történt, mégsem panaszkodhattam...

...mondtam neki, máskor is szeretném, ha jönne, Hozzánk, de akkor már Kedves nem csak néző lenne...