Érdekes a kettőnk közti játék. Én úgy teszek, mintha nem venném észre a nyilvánvalót, ő pedig úgy tesz, mintha nem is szeretné. Kezem oda-odatéved, a farka olyan kemény, hogy ölem összerándul. De nem, nem veszem a lapot. Beszélgetünk tovább. Látom, nem vagyok vak. Látom a szemében a vágyat, de nem foglalkozom vele. Még nem.
Kerülgetjük a dolgot, mint az bizonyos vernyogó a forró kaját. Csak itt kettő van, a kaja pedig a szex. Az, hogy nem veszünk tudomást nyilvánvalóról sokkal édesebbé teszi a játékot. Időnk van, nem sürget semmi. Lehet, hogy nem véletlenül van rajta az a ruha,de lehet, hogy igen. A melltartó pántja viszont nem szándékosan kapcsolódik ki, én pedig mintha nem tűnne fel, hogy igen, a cickókat nézi, zavartalanul kapcsolom vissza, igazítom meg. A fekete anyag kiemeli a hófehér húst. Nem, nem veszem észre. Csak érzem. A vágyat a levegőben, a finom, alig érezhető kérdést, hogy vajon mi lesz ennek a vége. Valójában nem tudom. játszom mint macska az egérrel, csak a gond az, hogy ő is azt teszi. Egyszerre vagyok mindkettő, akárcsak ő. Húzd meg, ereszd meg.
Halogatunk. Telnek a percek, kimondott szavakat újabbak és újabbak követik. Olykor egymáshoz érünk, hosszabb-rövidebb ideig. Húzzuk, halasszuk az elkerülhetetlent, mégis ettől jó a játék. Keze a combomon, ujjai a húsba markolnak. Keze feljebb csúszik, nem, nem veszek tudomást a ki nem mondott vágyakról. Kuncogok, mosolygok. Látom, amit látok, érzem a tenyerem alatt, amit érezek. Megmarkolom. Tetszik. Aztán arrébb mozdulok, szó szót követ. A levegőben ott van az a valami. Egyre közelebb jön. Arca az arcomon, összefonódnak az ujjak.
Aztán elkerülhetetlen, hogy igenis tudomásul vegyük az elkerülhetetlent. A játék végét. A keze a combom közé siklik, ujjai a forróságba csúsznak. Nincs mese. Nincsenek szavak.
Játszom. Fölé kerekedek, a számba veszem. Én játszom. Nem mozdul, hagyja, hogy macska-egér játékban én legyek a ragadozó. Élvezem. Az arcomon mindent lát, nem kellenek szavak. Lassú vagyok, érzéki, türelmes. Lágy, mint a szellő, épp csak hozzáérek, semmi gyors mozdulat, semmi sürgetés, semmi erősebb érzet. Ráérünk.
Nem mozdul, most nincs benne az irányítási vágy. Én vagyok a karmester, az van, amit én akarok. Kibontott hajam végigsöpör combján, olykor útban van. Csak lassan...édes kín...tudom. Ránézek, mosolygok. Finom. Az egész, mint egy keringő, vagy egy lassú hastánc. Most ezt játsszuk. Nem panaszkodik.
Arcom a combján, szám hozzáér a farkához. Még nem tért magához, suttogva beszélgetünk. Teste forró, még remeg. Lassan tér magához, én pedig elégedetten nyalom le a számról az utolsó cseppet.
