szeretem-érzés

Imádok szerelmes lenni, még akkor is, ha Kedvest néha megfojtanám egy kanál vízben, s még akkor is, amikor nagyon nehéz elviselni az ő, vagy az én hülyeségemet. Imádom azokat a perceket, amikor együtt vagyunk és imádom azokat a perceket, amikor nincs velem, mert tudom, amikor találkozunk sokkal, de sokkal jobb lesz. Imádom, ahogy főz, s bár utálom, hogy káoszt hagy maga után a konyhába, amíg eszem az isteni étket, s köszönöm csókot lehelek neki nem számít semmi más.

Imádom a szuszogását éjszaka és hogy megpróbálja elcsórni a kispárnámat, takarómat, s amit félálomban próbálok visszaszerezni tőle. Imádom a lapockájába fúrni az orrom, s mielőtt elalszom így átfordulni az alvóoldalamra. Bosszantó, mégis szeretni való, hogy kora reggel megcsinálom a kávéját, pedig még szinte ki se nyitottam a szemem, de utána ad egy jóreggelt és egy köszönöm-csókot  kárpótlásul, én pedig álmosan visszaslattyogok az ágyba és próbálok visszaaludni a  takarójába kapaszkodva.

Szeretem azt az érzés, amikor megyek anyuhoz vidékre, már a vonaton belém hasít, hogy mennyire fog hiányozni, és szeretem azt a semmihez se fogható érzést, amikor jövök visszafelé,s már repkednek a pillangók a gyomromban, mert jó lesz újra látni és  jó lesz "először" mellette aludni.

Szeretem minden idegesítő, toporzékolós hülyesége ellenére, még akkor is, amikor úgy tűnik nagyon akkor nagyon nem szeretem és jobb lenne nélküle, pedig legbelül tudom, hogy rohadtul rossz lenne, ha nem lenne és szó szerint beledöglenék.

Imádok így érezni, feladva függetlenségemet, olykor önmagamat, mert úgy érzem így vagyok kerek, s így kerek a világ is, még akkor is, ha néha teljesen máshogy érzek és pokolba kívánom, hogy megint az van amit ő akar, pedig nem is olyan rossz az, mint aminek elsőre érzem. Imádom, hogy néha az se tudom, hogy mi van velem, annyira összezavar, kiborít vagy éppen lebegek a boldogságtól. Imádom minden hisztijével, hülyeségével, idegesítő bármijével együtt (még akkori is, hogy akkor legszívesebben visítanék az idegtől), mert unalmas lenne, ha tökéletes lenne.

Szeretem ezt a Szerelem nevű valamit, annak ellenére, hogy olykor fájdalmat okoz a seregnyi jó mellett. A Kedves iránt érzett szerelem az, amiről semmi pénzért nem mondanék le. Mert így kerek a világ, Kedvessel.  Még akkor is, ha néha nem úgy tűnik.

vágy

"S összecsapnak a hullámok, és nem tudod ki vagy, mi vagy, csak a vágy van, az a  lüktető érzés, hogy azonnal, bármit, valamit, hogy végre benned legyen, hogy végre benne légy, hogy végre enyhüljön, vagy végre átbukhassa hullámon, s elélvezz. Csak történjen, legyen valami, hogy végre ne szenvedj, hogy végre megkaphasd, hogy végre élvezhess, mert már csak az van, semmi más, az elélvezés, a behatolás, a befogadás vágya. Csak egyet akarsz, felkapaszkodni a hullámra, és meglovagolni, még akkor is, hogy nem tudod, mi lesz a vége. Csak egyet akarsz, felkiáltani, felnyögni a gyönyörtől, hogy az végre felemésszen, magáévá tegyen. Már nem  számít semmi más..."

Olyan erős a vágy...Érzem, testem minden pontja, testem minden porcikája bizsereg. életre kel. Vágyom, hogy végre hozzámérjen. Szinte visszafojtom a lélegzetem., sóhajaimat. Érzem, hogy uralkodni kezd rajtam a vágy, az, ami amitől elvesztem az eszem, amitől nem számít semmi, csak az, hogy megkapjam, hogy élvezzem, hogy átéljem. Érzem, hogy bőröm átforrósodik, s elkezdek lüktetni. Lehunyom a szemem, olyan édes az érzés, hogy összefolynak a dolgok. Olyan édes ez a kínlódás, még akkor is, hogy nehezen veszem a levegőt, hogy szívem oly' erősen ver, kész szenvedés.

Nem tudom, az az erősebb vágy, hogy végre hozzám érjen, vagy az, hogy fokozzuk még ezt az édes kínlódást, hogy egyszer csak felerősödve csapjon le ránk,elveszítve minden józanságunkat.

Nagyot nyelek, belesajdulok az érzésbe. Nem vagyok még nedves, de attól még olyan magasra csap a vágy hulláma, szinte nem is vagyok önmagam. Árad belőlem a vágyakozás, kiáramlik belőlem, körülveszi Őt, szoros húrok szorul köré. Már nem szabadulhat, már az enyém, látom rajta. Elveszett. Akárcsak én. Ketten nézünk szembe a mohó, mindent elsöprő vággyal, de nem akarunk küzdeni.

Akarom. Most. Azonnal. Csak egy érintés, vagy egy csók. Lélegzetünk egyre zaklatottabb, dübörög bennünk a nyers vágy. Akarom. Bármit. Valamit. Ami vagy felemészt, vagy mindent elsöpör. Valami kell, bármi, ami még jobban felkorbácsol, vagy lecsitít.

Felsóhajtok és felé lépek. Végigsimítok rajta. Felkiáltok a gyönyörtől. Még!Még!Még! Akarom. Többet és többet,telhetetlenül, ész nélkül, józanság nélkül. S falom a száját, fogaim közé kapom, finoman harapdálom, nyakát, vállát, húsát. Ujjaim le-fel játszanak rajta, akárcsak ő rajtam. Fejem felett összecsapnak a vágy hullámai. Nem tudok semmit, nem tudok gondolkodni csak magamba szívom a vágyát, felhörpölöm, beleburkolózom, szorul a hurok, ami kettőnk között van. Nincs más. Csak ez az intenzív, tapintható, mindent elsöprő vágy.

Akarom.

Reggel

Lassan ébredezik. Fázósan hozzábújok. Átölelem.

Végignyalom a testét, nyelvemen az ízét, orromban érzem teste álomszagát. Ujjaim alatt feszes, selymes bőrt érzek, lüktet benne az élet, lüktet benne az ébredezés. Odadörgölöm arcom hozzá, mélyen magamba szívom az illatát, nyelvemen érzem semmihez se fogható ízét, lelkemnek kedves zamatát.

Akarom őt, testét, lelkét, húsát, bőrét, vérét, mindenét. Akarom érezni magamban, számban, mindenemben őt. Ujjaim cirógatják felforrósodó bőrét, forró selyem, lágy bársony. Lassan ébredezik, máshol jóval gyorsabban, kuncognom kell.

Muszáj megérintenem. Muszáj kézbe fognom, cirógatnom, simogatnom. Muszáj a számba vennem és játszanom vele. A muszáj olyan erős, hogy kitöröl belőlem minden érzést, gondolatot, mindent. A muszáj olyan erős bennem, hogy mélyen magamba szívom, falom, s nyálam cseppen a paplanra, végigfolyik az arcomon.

Ujjait érzem a csuklómon. Behunyom szemem, mélyen a számba veszem, s játszom vele. Nyelvem táncot lejt a forró húson, nyálam veszi körbe, a forró ajkam veszi körül, óvja, s mégis kínozza őt. Már nem látok, nem gondolkozom. Már csak egy van, egy számít, s az a számban van. Fogaim között, ajkam között, ujjaim között.

Körülöleli őt a vágyam, a vágya, a szerelmem, az élvezetem, az élvezete. Körülölel minket az érzés, beburkolja testünk, érzékeink. Egyek vagyunk, egyet érzünk, s mégis ezerfélét.

Hozzábújok, kényeztetem őt, figyelem minden rezdülését, élvezek minden pillanatot, mindent. Élvezem, ahogy elélvez, ahogy elhagyja megremeg a teste, ahogy a számba lövell, ahogy a számban érzem az ízét, őt magát. Ő az enyém. Én az övé.

Gyönyörűség.

Meglepetés

Nem tudom, hogy szavakba tudom-e foglalni, hogy mit érzek, mi zajlik le bennem. Nincs kitűzve időpont, nincs semmilyen előre megbeszélt mikor-hol-mi lenne, ha dolog. Csak Ő meg Én. És a gyűrű.

Kedves megkérte - végre -  a kezem és én igent mondtam, szemrebbenés nélkül. Azóta se tudom merre állok... csak mosolygok, minta vadalma.

Küzdelem

Szándékos kekeckedés volt. Szándékos provokáció. Sejtettem, hogy büntetés lesz a vége, ha tovább csikizem. Tudtam, hogy utálja és mégis. Belém bújt a kisördög és hiába fenyegetőzött, hogy meg fog büntetni én csakazértis tovább hergeltem.Pont azért, mert kíváncsi lettem, milyen büntetésre gondolt.

Tudat alatt talán akartam is, hogy kicsit komolyabban, "keményebben" játszunk. És megkaptam. Megragadta a csuklómat, szinte már fájt, erősen belecsípett a mellbimbómba... az már igencsak fájt. Felsikoltottam. Védekeztem. Ő támadott. Egymásnak estünk. Ő csípett, én csikiztem. Ő büntetett és tovább hergeltem. Csipeszeket kaptam, vigyorogva leszedtem magamról. Megragadott, kicsúsztam és folytattam, ahol abbahagytam.

Aztán bilincset kaptam. Hátra szorított kézzel néztem rá, harciasan, dacosan és provokatívan. Igen, már abban a csakazértis  állapotban voltam., tovább feszítve a húrt, vállalva a kockázatot. vállalva, hogy lehet, olyasmit kapok, aminek nem feltétlenül örülnék. Visszatette a csipeszeket, én meg kiszabadulva a szorításából leszedtem. Aztán megint fel és én megint valahogy le. Igazán belemelegedtünk a játékba.

Korbácsot hozott. Rácsapott a mellemre, hátamra, combomra. Fenekemre.  Eleinte nem fájt. Később igen. Aztán kezdett jó lenni a csípős bizsergés. Játszottam vele, s ő  velem. Büntetett. Hátrabilincselt kezemmel elkaptam a bőrszíjakat, nem eresztettem.  Aztán elengedtem. finoman, erősen haraptam belé, ott, ahol értem. Nem adtam könnyen a fájdalmamat.

Kihozta a bondage-kötelet. Elloptam a bilincs kulcsát. Aztán megint megcsikiztem, ellenkeztem, ellenálltam, vágytam rá, hogy megint kicsit keményebben megragadjon, igába hajtson. kiszabadította a kezem, továbbkekeckedtem. Rámdörrent. Megszeppentem, s hagytam, hogy szorosan megkötözzön. Karomat szorosan hátrafeszítette, szorosra húzta a fekete kötelet, hogy kissé belevágjon a hófehér húsba.

Élveztem. Nem nyögtem, de tudtam, hogy tudja. Láttam, hogy őt se hagyja hidegen ez a fajta játék. Lenyomott az ágyra, s fölém állt. Gyönyörű farka peckesen állt, összefolyt a nyál a számban. Megragadta a kontyom és a farkához húzott.  A torkomra tolta miközben a korbáccsal néhányszor a hátamra csapott. A csipeszektől már fájt a mellbimbóm, de valahol épp ezért volt olyan jó az az egész. Olyan finom, fájdalmas, de mégis édes kín...

Erősen, mélyen szoptam. Élveztem a játék adta szerepet. Élveztem, hogy uralkodik rajtam, hogy dugta a számat, ahogy a nyálam végigfolyt a nyakamon, s a kéjtől könnyem csordult. Tele szájjal nyögtem, majd kissé hátradöntött fejjel élveztem, amikor az arcomra élvezett.

Mosolyogva néztem rá. Nem erről a játékról volt szó. Nem így kezdődött. Mégsem ellenkezett egyikőnk se.

Játék. Még akkor is, ha nem mindennapi. Játék. Küzdelem. Játszunk. Harcolunk. És nagyon jó játék...

Akkor

Amikor megtudtam, hogy balesete volt, nem kaptam levegőt. Nem úgy, ahogy az ember első pillanatban elképzeli, hanem egyszerűen nem éreztem, hogy levegőhöz jutottam volna. Megvolt a belégzés-kilégzés, és mégis fuldokoltam. Nem bőgtem.  Meg kellett kapaszkodnom, le kellett ülnöm. Úgy éreztem, mint akinek tényleg kitépték a szívét, a gyomrán ugrálnak, láthatatlan kéz tépdes legbelül. Kicsit meghaltam akkor.

Akkor eszembe jutott, hogy egy apró plusz véletlen, egy rohadt aprócska változó a z egyenletben és nincs többé. Azon kattogott az agyam, hogy mondtam neki reggel, hogy szeretlek? Vagy az egyszer kimaradt? Beszéltünk reggel telefonon, hogy búcsúztam is el tőle? Eszembe jutott, hogy szerencséje volt. Nagyon nagy szerencséje. Napokig ott motoszkált bennem, hogy tényleg nem tudnék élni nélküle. Ha felrémlett előttem, hogy akkor ott állt anyuja és elmondja mi történt, újra átéreztem azt a bizonyos fájdalmat. Az összeszorult torkot, a gyomromat tépdeső oltári kínt. Hogy nem kapok levegőt és meg kell kapaszkodnom. Hogy nem vagyok ura semminek, csak marionett báb vagyok és az Élet irányít, s játszik velem.

Néha eszembe jut az a nap, azok a napok, ha ülök a buszon elbambulva, ha valaki autó balesetes rokonról/ismerősről mesél vagy csak úgy, berémlik.  A fájdalom nem enyhült. Ott él ma is, most is bennem a majdnem veszteség. A kérdés, hogy ha történne valami, ezúttal is túlélném? Tudnék élni nélküle? Ha felrémlik egy pillanatra, hogy nincs többé (még az is, hogy ha egyszer véget ér a kapcsolatunk) ugyanúgy érzek, mint akkor. Nincs különbség.

Ez a nagybetűs Szerelem. Akár kérdezhetném is, de tudom, hogy ez. A fájdalom eszembe juttatja, ha kétkedek magamban, ha kicsit összekapunk, hogy igen, szeretem még. Nem kicsit, nem megszokásból, hanem nagyon nagyon. Eszembe juttatja, hogy mennyire fontos érzés, amit iránta érzek. Eszembe juttatja, hogy azok az apróságok, amiken összekapunk nem számítanak, tényleg csak lényegtelen piciny  mozzanatok, dolgok. Eszembe juttatja, hogy mennyire szeretem és mennyire fontos nekem. Hogy igenis mondani kell, hogy szeretlek! Eszembe juttatja, hogy mekkora kincs egy ölelés, egy érintés, egy csók, minden perc, bármi.  Apróságnak tűnhet. És mégis mennyire fontos, létfontosságú, amikor az ember úgy érzi, nincsen tovább, ennyi volt!

Kicsit meghaltam akkor.
Most is fáj.
És fájni fog még nagyon sokáig, talán örökké és az idővel talán enyhülni fog, egy kicsit.

Nem bőgök. Mély levegő. Mintha elfogyott volna, úgy érzem megint. Kilégzés-belégzés. Mindjárt jobb lesz.

De elmúlni...talán tényleg nem fog.

Várva várt alkalom

Nem akartam és mégis akartam. Napok óta visszaszámolt, üzenetekkel jelezte hány nap van még hátra. Szinte már idegesített, és nem a jó értelemben. Kedves pedig a
szexbeszélgetéseink alatt csak erről - na jó legtöbbször erről - akart beszélni. Mi hogyan legyen, mit akar látni. Szinte már megkomponálta a dolgokat, én pedig csak bólogattam. Legyen. Jöjjön végre el az a nap, szeretek, nem tudok már tovább várni...

Fekete testre simuló ruhát vettem fel. Ajkam és körmeim vörösre voltak festve, hajam szoros kontyba, hogy ne lógjon a szemembe, számba; illetve azért is, mert az összeállításhoz ez passzolt a legjobban. Ideges várakozás, készülődés közepette  finom vörösbort kortyolgattam, Kedvest hergelve, húzva  vártam, hogy végre megszólaljon a mobil, hogy lemehetek érte...

Olyan sete-suta volt az eleje. Elkezdeni volt nehéz, miközben Kedves csak nézett, azzal a bizonyos tekintettel. Felhúzott, felkavart, összezavart. Kizártam minden fölösleges  gondolatot a tudatomból. A két pohár bor kellő ráhangolódást szolgált a dologhoz, én pedig hagytam magam, sodródtam a dolgokkal, gondolkodás, minden nélkül.
...Összefolynak a dolgok... Valamelyest zavart voltam, épp azért, mert oly' rég volt, hogy úgy voltam valakivel, hogy Kedves is jelen volt. Nem Ő zavart, hanem nem is tudom...mindent úgy csinálni, hogy lássa is a dolgokat. Többé kevésbé sikerült. Azt hiszem. A Másik nem hagyta, hogy irányítsak, én pedig nem ellenkeztem, nagyobb tapasztalata volt ebben. Inkább élveztem, amit csinál és ahogyan csinálta...

Lefeküdtem az ágyra, lehunytam szemem. Keze végigsimított  széttárt lábaimon, napbarnított ujjak a hófehér húson. Mosolygó tekintet fúródott az enyémbe, vággyal teli szempár...
Lassan nyalt, én pedig lehunyt szemmel élveztem, ahogy játszik velem, forró lehelete a húsomon, cseppjeim a nyelve hegyén... lassú, kóstolgató mozdulatok...és én csak hagyom, nem ellenkezem. Majd lustán kinyitottam a szemem, hol az egyik Férfira, hol pedig a Másikra nézve, Kedvesre azért, hogy lássam tetszik-e neki a látvány, a Másikra pedig azért, hogy lássa az élvezetet, a visszajelzést az arcomon.

Hangosan nyögdécseltem, kidugott nyelvvel a számban mosolyogtam, kekeckedtem. Csípőmmel köröztem az arca előtt, miközben próbálta nyelvével elérni a csiklómat. Kuncogtam, nyögtem, összeszorított ajkakkal élveztem. Aztán megnyaltam kiszáradt, immár vörös rúzs nélküli ajkamat.  Kibontottam a hajam, hagytam, hogy végigfolyjon a sötétbarna zuhatag hófehér hátamon. Hosszú, vékony ujjaival beletúrt, miközben megcsókolt. Kekeckedtem tovább, Ő pedig élvezte...
...Belém hatolt...Lassan mozgott, élvezte, hogy titokizmaim játszanak farkával, élvezettel jár táncot minden izom; szorította, simogatta, kényeztette, facsarta...játszott vele...játékszer volt csupán...és mégsem ellenkezett.

Lehunytam szemem, körmeim játszottak forró, felhevült, selyempuha  bőrén. Ökölbe szorított kézzel próbáltam elnyomni az ingert, hogy megjelöljem, nyomot hagyjak rajta. Aztán belenéztem Kedves szemébe, egyszerre mosolyodtunk el, miközben Ő átfordított egy másik pozícióba, s így minden megerőltetés nélkül tudtam hol egyik, hol másik szemébe nézni.
Egyre hangosabb lettem, a gyönyörhullámok közepette tenyeremet a számra szorítva próbáltam halkabb lenni, miközben minden egyes mozdulat, lökés egyre hangosabb nyögést csalt ki  összeszorított, betapasztott ajkaim közül. Testem remegett, akaratomon kívül mozgott, már nem tudtam visszafogni, irányítani az önkéntelen mozgást, pedig muszáj lett volna, hogy befejezésül a számba kaphassam a kéjnedvet, s ezzel teljesítve Kedvesnek tett ígéretemet, hogy végre láthatja eme mozzanatot. Sajnos nem így történt, mégsem panaszkodhattam...

...mondtam neki, máskor is szeretném, ha jönne, Hozzánk, de akkor már Kedves nem csak néző lenne...

Talákozó-első

Előtte két napig szinte folyamatosan esemeseztünk. Először csak finoman, mintha más miatt kezdtünk volna beszélgetni. Aztán belelendültünk. Én kezdtem, a provokatív üzeneteket, én írtam először, mondván, hogy miben vagyok. Abszolúte őszintén, semmi szándékos, kekeckedős hozzáadás nélkül. "Azon gondolkodom hogy azért ugrik ki a pasik szeme, mert nincs rajtam melltartó, vagy mert röpke fél órával ezelőtti orgazmus süt a vonásaimról. Vagy csak úgy..." Igyekeztem úgy provokálni, hogy ne érezze túlzásnak. Aztán belemelegedett ő is, húztuk egymást, üzenetről üzenetre. Aztán megbeszéltük, lefixáltuk a "randit".

Késett. Nem keveset. Nem szokásom várni a pasikra. Ez meg is írtam neki, miközben egy isteni jeges limonádét szopogattam, miközben a pincérsrác néha rám-rám pillantott. A jelölt nem válaszolt. Felvontam a szemöldököm, majd kértem a számlát, s miközben vártam, írtam a későnek, hogy hazamegyek. Két percre rá, hogy felálltam az asztaltól és elindultam kifelé, felhívott. Morózusan, hogy ugye viccelek. Mert mindjárt ott van, csak vidékről jött és dugó meg hasonlók. És különben is...

Kicsit sértődötten mértem végig, eleresztettem egy mosolyfélét, majd később egy nagyobbat is. Jóképű, igencsak vonzó Férfipéldány volt. Megnyerő mosollyal, azzal a tipikusan mindent látó tekintettel, halovány szarkalábakkal a szeme sarkában, amik erőteljessé váltak mosolygása közben.

Nem azonnal engedtem fel a páncélom. Nem adom ám olyan könnyen magam! - gondoltam. Eleinte csak finoman kekeckedtem vele, hallgattam, ahogyan beszél, néztem, ahogyan gesztikulál. Néztem, ízlelgettem minden tőle kapott információt, a testéből áradó sugallatokat, érzéseket, illatokat, olyan dolgokat, amiket nem tudott leplezni előttem) Amikor kellőképpen felengedtünk mindketten, akkor kezdtem igazán provokatív lenni. Úgy néztem rá. Úgy dugtam ki a nyelvem, és csak mosolyogtam, amikor tekintete a dekoltázsra tévedt. Egyre gyakrabban. Lélegzetünk kicsit kapkodóvá vált. Mozdulatainkból sütött, hogy nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Bizsergett a tenyerem, hogy hozzáérhessek, ha csak egy kicsit is. Helyezkedett, mint aki nem találja a helyét. Megkérdeztem mi akar. Visszakérdezett én mit akarok. Csak mosolyogtam, szavakkal játszottam, szavaim kekeckedtek mozdulataim helyett. Láttam a vágyat a szemében, akárcsak ő az enyémben. Még húztam kicsit az elkerülhetetlent. Csak egy kicsit. Bőre kipirult, a játékosság helyét átvette valami más, valami ösztönös, izgató gondolat. Aztán kimondtam én mit akarok...

...nem mondott nemet...

Esteledik

Épp most ment le a nap, az ég alja mint egy halovány szivárvány.Az ezerfényi csillagok még nincsenek fenn, de már érezhetően itt az éjszaka. Megváltoztak a hangok, illatok, sugallatok. Minden olyan csendes, nyugodt. Az ablakok még nyitva vannak, talán így is maradnak éjszakára, kellemes a levegő. Nem szűrődik be semmilyen nesz, mintha csak ketten lennénk a Világon.

Nézem, ahogy alszik. Halkan szuszog, mélyen, a takaró melegébe burkolózva, én csak nézem. Néha picit megmoccan, automatikus reakció a testnek. Aludni kellene. De nincs szívem felkelteni, hogy átmenjünk a hálóba. Pedig muszáj lesz, nélküle nem tudok aludni. Szükségem van rá.

Már sötét van, alig látom a körvonalait. Csak annyit látok, hogy megmoccan a takaró, ahogy veszi a levegőt. Csak nézem, és hallgatom, levegőt is alig veszek; csak halkan, csendben. Egy pöttyet éhes vagyok, de nem akarok zajt csapni, különben se eszünk már ilyenkor. Inkább hagyom, hogy édes álmot lásson, nincs szívem felkelteni. Hagyom még egy kicsit, míg írok, míg elfárad a szemem s fáradtan le-lehunyom, aztán átmegyünk a másik szobába, aludni. Mérhetetlen szeretettel nézek rá. Ajkamon apró mosoly, szívem  nagyot dobban...Mint egy védtelen gyermek, olyan most ő. Belegondolok, jólesően beleborzongok, hogy  olyan, de olyan jó lesz álomillatú testéhez hozzábújni és elszunnyadni. Átkarolni, fejemet a vállához, hátához fúrni, hozzáérni, míg engem is elnyel az álom...

Az egész olyan tökéletes...