Épp most ment le a nap, az ég alja mint egy halovány szivárvány.Az ezerfényi csillagok még nincsenek fenn, de már érezhetően itt az éjszaka. Megváltoztak a hangok, illatok, sugallatok. Minden olyan csendes, nyugodt. Az ablakok még nyitva vannak, talán így is maradnak éjszakára, kellemes a levegő. Nem szűrődik be semmilyen nesz, mintha csak ketten lennénk a Világon.
Nézem, ahogy alszik. Halkan szuszog, mélyen, a takaró melegébe burkolózva, én csak nézem. Néha picit megmoccan, automatikus reakció a testnek. Aludni kellene. De nincs szívem felkelteni, hogy átmenjünk a hálóba. Pedig muszáj lesz, nélküle nem tudok aludni. Szükségem van rá.
Már sötét van, alig látom a körvonalait. Csak annyit látok, hogy megmoccan a takaró, ahogy veszi a levegőt. Csak nézem, és hallgatom, levegőt is alig veszek; csak halkan, csendben. Egy pöttyet éhes vagyok, de nem akarok zajt csapni, különben se eszünk már ilyenkor. Inkább hagyom, hogy édes álmot lásson, nincs szívem felkelteni. Hagyom még egy kicsit, míg írok, míg elfárad a szemem s fáradtan le-lehunyom, aztán átmegyünk a másik szobába, aludni. Mérhetetlen szeretettel nézek rá. Ajkamon apró mosoly, szívem nagyot dobban...Mint egy védtelen gyermek, olyan most ő. Belegondolok, jólesően beleborzongok, hogy olyan, de olyan jó lesz álomillatú testéhez hozzábújni és elszunnyadni. Átkarolni, fejemet a vállához, hátához fúrni, hozzáérni, míg engem is elnyel az álom...
Az egész olyan tökéletes...
