Nem hittem volna, hogy idáig eljutunk, mert hát be kell vallanom néha azért voltak olyan pontok, másodpercek, amikor úgy tűnt, ennyi és kész. Aztán mégis folytattuk. Megérte, de tényleg.
Furcsa. Nem a rossz-furcsa érzés, hanem az a hmm-tökjó-dejóóó-furcsa érzés, amibe némi büszkeség is vegyül. Feladhattuk volna sokszor, de mégsem tettük. Megjártuk a poklot és járjuk a mennyországot. Nem hiszem, hogy kellene ennél több. Pont jó. Tökéletes.
Furcsa. Olyan, nemtudommilyen, de jó érzés. Mindig azt vallottam, hogy egy kapcsolatért keményen meg kell dolgozni és nem csak csupa móka és kacagás, hanem ajtócsapkodás és dögölj-meg-menj-a-francba is. Most már úgy gondolom, hogy papír nélkül is működhet, sőt, igazából sokkal erősebbé tesz. Puding mondta/írta(?) egyszer, hogy a saját döntésünk, hogy hazamegyünk a másikhoz, saját akaratunkból döntünk úgy, hogy nap mint nap vele kezdjük a napot és vele fejezzük be és nem azért, mert egy papír kényszerít rá. Nem oszt, nem szoroz ha van, hiszen anélkül is remekül megvagyunk. Valahol a lányos-nő énem mélyen persze ott ciceg egy hang, hogy azért nem ellenkeznék, ha úgy adódna, de jobban átgondolva, mélyen magamba nézve, nem hiányzik, nem kell kötelezően, muszájból ez az egész hercehurca.
Jó érzés, hogy ahogy telnek az évek csak méginkább úgy érzem, hazaértem. Nem bánom és szerintem ő sem, hogy anno így döntöttünk és csak megerősít minket, hogy igen nekünk így jó, és számunkra mindaz amit teszünk és ahogy tesszük teljes mértékben megfelel. Sőt.
Ezt is igazolja ez a hét év. Mert ennyi ideje vagyunk együtt és ennek a hét vének egyik percét se bánom még akkor se, ha épp nem a legkellemesebb volt. Úgy érzem megérte.
Évfordulónk van. És remélem legalább még ennyi vár még ránk.
