Az élet egy bokszmérkőzés. Csak éppen én meccsem, az Élet javára, most K.O-ra áll. Néha elgondolkodom van-e értelme újra és újra felkelni a padlóról, várni az újabb és újabb gyomrost, vagy a földön maradjak és várjam , hogy belém rúg egy utolsót, aztán lesz ami lesz, talán nem kínoz tovább, békén hagy, vagy bármi. Úgy érzem elfogyott belőlem a küzdőszellem. Nincs erőm, vagy már nem akarom, hogy legyen. Még azt se mondom, hogy sodródom, most már csak azon gondolkodom, talpon maradjak, vagy sem.
Állok, ülök, fekszem, forgolódom, és nem tudom, hogy a szívemre vagy az eszemre hallgassak. Kevés érv szól a szív mellett, rohadt kevés, igaz, az elég nyomós. Az ész mellett minden más. A jövőm, a jövőnk, ott van egy csomó ha, de, és ha nem és ha igen, mi lenne ha, mi lesz ha... Sorolhatnám. Döntést kell hoznom, amihez gyáva vagyok, mert nem kerülhetek ki győztesen belőle. Valaki padlóra kerül, hogy K.O. vagy sem nem tudom. Istent kell játszanom és nekem ehhez se kedvem, se erőm. Döntést kell hoznom, de nem tudok, pedig egész este, egész éjjel kattogott az agyam. Nem tudom, mi lenne a helyes és mi nem. Nem tudom, hogy bármelyik döntésemnek is mi lesz a következménye, sajnos nem látom a jövőt, a döntésem következményét. Se máról holnapra, se máról évekre előre. Nem tudom, hogy lehetek-e önző, ezzel hallgassak az eszemre, vagy legyek önfeláldozó, lesz, ami lesz, aztán később csapkodom a fejem a falba, majd életem romjait szépen felsöpröm és szemetesbe hajítom, de legalább a lelkiismeretem tiszta. Talán. Legalábbis most úgy tűnik. Istent kell játszanom és ezt nem akarom, úgy érzem erre nem kényszeríthet az élet, nincs joga. És nincs joga játszadozni se, kínozni se, mert már elég volt, kijutott belőle bőven és már csak a nyugalmat akarom, hogy végre minden rendben legyen, semmi feszkó, semmi kín, semmi nyűg. Nem csak magamnak.
Nincs erőm küzdeni. Már nincs. Most már nem azt mondom, hogy sodródom. Nem, szó sincs már erről. Állok a vízben, látom azt a kurva nagy hullámot és várom, hogy ideérjen és belepasszírozzon a földbe. Nem tudom mi legyen. Áldozzam fel megint a lehetséges (talán jobb) jövőmet, vagy ezúttal lépjek hátra és mossam kezeimet. Legyek önző, ezúttal, aztán próbálom a romokat összetakarítani, a tört, sérül részeket megragasztani. Nem tudom.
Kibogozhatatlan fából vaskarika. És én beleuntam a fából vaskarikákba.
