Újra

Érzem, hogy máris hatással van rám ez az időjárás. A Testem is kezd ébredezni, lassan, ráérősen, de azért érezhetően. Lassan kibújik belőlem az az a fajta dögség, amit már erősen hiányolok (meg Kedves is), s vágyom már, hogy körülöleljen és a mindennapjaim része legyen, újra.. Azzal a bizonyos tekintettel szemlélem a körülöttem lévő világot, úgy méregetem az utamba kerülő potenciális prédákat, ahogy régebben.

Ma már jóleső izgalom futott át rajtam, megborongtam és mindentudó mosollyal néztem ki az ablakon. Tetszik. Érzem, éreztem a várakozás izgalmát, azt, hogy igen, lassan nem kell több réteg alatt rejtőznöm, hogy nem kell kesztyű, nem kell sál, nem kell nadrág, télikabát. Érzem a kekeckedős-vágyat, hogy hamarosan(?) ringó léptekkel végiglejthetek előttük azzal a bizonyos tekintettel és mosollyal, miközben a következő kalandocskámhoz igyekszem. (annak ellenére, hogy tudom, piszok nehéz lesz alkalmas jelöltet találnom, arról nem beszélve, hogy a beszélgetős-randin általában nem azt kapom, amit szeretnék, sajnos).

Jó lenne. Jó lenne több napsütés, jó lenne kalandozásra kapható Férfi, aki hajlandó a játékszabályaink szerint játszani. Jó lenne végre szoknyát venni, s nem tartani a megfázástól. Jó lenne felavatni végre a harisnyaszerzeményeket, mert már nem férek a bőrömbe. Jó lenne megint kacéran nézni a másik szemében, mosollyal az ajkamon, ígérettel a tekintetemben, vággyal a mozdulataimban. jó lenne végre átadni magam a zsizsegésnek.

Rossz kislány akarok lenni újra.

Jön a jobb idő. Elkezdődött...

Perverz

Van abban valami igazán perverz, amikor felveti, ha A pasival csak beszélgetni akarok, akkor a B pasit le kell szopnom. Akkor, amikor Ő, azaz Kedves, akarja.

Elképzelem, hogy felhívom a B pasit, mert Kedves azt parancsolta (aki egyelőre még nincs), hogy álljon készen, X perc és ott vagyok nála, tegye szabaddá magát, ne zavarjon senki és semmi. Mindezt színtelen, vagy épp parancsoló hangon, ő pedig kapva kap az alkalmon (melyik nem??)...hmm...van ebben valami gonoszdögség...tetszik.

Elképzelem, hogy ugyanez a pasi felhív, hogy X percem van odaérni hozzá, mert bitangul megkívánta a számat, én pedig "jókislányként" engedelmeskedve megyek és leszopom. Ebben is van valami perverz dögség, vagyis abban, hogy zokszó nélkül engedelmeskedem. Én? Én.

Kezdünk elfajulni. Pedig egyelőre csak beszélünk ilyenekről. Mi lesz, ha már nem csak beszélünk róla.

Újra..

Érzem, hogy máris hatással van rám ez az időjárás. A Testem is kezd ébredezni, lassan, ráérősen, de azért érezhetően. Lassan kibújik belőlem az az a fajta dögség, amit már erősen hiányolok (meg Kedves is), s vágyom már, hogy körülöleljen és a mindennapjaim része legyen, újra.. Azzal a bizonyos tekintettel szemlélem a körülöttem lévő világot, úgy méregetem az utamba kerülő potenciális prédákat, ahogy régebben.

Ma már jóleső izgalom futott át rajtam, megborongtam és mindentudó mosollyal néztem ki az ablakon. Tetszik. Érzem, éreztem a várakozás izgalmát, azt, hogy igen, lassan nem kell több réteg alatt rejtőznöm, hogy nem kell kesztyű, nem kell sál, nem kell nadrág, télikabát. Érzem a kekeckedős-vágyat, hogy hamarosan(?) ringó léptekkel végiglejthetek előttük azzal a bizonyos tekintettel és mosollyal, miközben a következő kalandocskámhoz igyekszem. (annak ellenére, hogy tudom, piszok nehéz lesz alkalmas jelöltet találnom, arról nem beszélve, hogy a beszélgetős-randin általában nem azt kapom, amit szeretnék, sajnos).

Jó lenne. Jó lenne több napsütés, jó lenne kalandozásra kapható Férfi, aki hajlandó a játékszabályaink szerint játszani. Jó lenne végre szoknyát venni, s nem tartani a megfázástól. Jó lenne felavatni végre a harisnyaszerzeményeket, mert már nem férek a bőrömbe. Jó lenne megint kacéran nézni a másik szemében, mosollyal az ajkamon, ígérettel a tekintetemben, vággyal a mozdulataimban. jó lenne végre átadni magam a zsizsegésnek.

Rossz kislány akarok lenni újra.

Jön a jobb idő. Elkezdődött...

Szétesés

Egyszerre vagyok pszichológus,gyóntatópap(nő) Lolita, jókislány, szexistennő, katonatiszt, harcias amazon, frigid picsa, hajcsár. Csoda, hogy elfáradok a munkanap végére?! Csoda, hogy kell legalább fél óra, amíg visszazökkenek és azzá válok, aki vagyok...de lehet, hogy nem is mindig sikerül...

Szerepet játszom, olyat, amit vagy én eszek fel, vagy éppen akkor rám erőltetnek. Pedig nem vagyok kedves, nem vagyok bájolgós. Aki nem bánt, én sem bántom. Nem gügyögök, nem szépítek. És úgy látszik, ezzel nincs bajuk, mert jönnek és jönnek. És csak mondják és mondják. Meghallgatom. Meg hárítok, meg nem reagálok, csak a szemem villan dühösen. Tudják a helyüket. Van, amikor ki kell eresztenem a hangom és akkor csönd lesz. Valakinek ez kell, hogy jól megmarkolják a tökét és megszorongassák. Persze csak képletesen, csak a hangommal. Velem nem packáznak. Nem vernek át, nem kötekednek. Tudják hol a helyük. Teszik a szépet, udvarolnak, meghívnak egy kávéra, egy vacsorára, egy fagyira. Hogy így meg úgy. Én meg nem így és nem úgy. Kösz, de kösz nem.  Ha hozzám érnek, ha behajolnak az intim szférámba kikérem magamnak. Nem vagyok kedves. Tudják a helyük, hátrálnak, bocsánatot kérnek. Helyes. Letegeznek, lekezelnek, visszamagázok. Fölényes vagyok. Valaki veszi a lapot, valaki nem. Valaki kap mosolyt, valaki nem, valaki kap kedves szót, sose bántott, sose kötött belém, megérdemli. Valaki grimaszt kap, mégis hozzám jön. Nálam tudja mire számíthat. Akkor is, ha százfelé szakadok, százféle szerepet játszom. A pillanattól függ, vagy attól, mi látnak éppen bennem, amit nem mindig tudok felülírni. Sőt, néha egyáltalán nem.

Kicsit tudathasadásos vagyok mire végzek a munkával. Kicsit elveszítem önmagam, hogy aztán újra, piszok lassan összeálljak. Ilyenkor kicsit lökött vagyok, kicsit szétszórt. Kicsit (nagyon) fáradt.

Olyan lustán, ráérősen kezdődött. Én felöltözve, indulásra készen, már csak kabátot és a cipőt kellett felvennem. Rajta pizsi, délutáni alváshoz készülve. Forró volt a teste, kezem pedig hideg. Olyan jó volt megérinteni, hozzábújni, testmeleget csórni tőle.

Olyan lusta, lassú mozdulattal kezdődött. Kicsit bátortalan, kicsit kedvtelen, kicsit semmilyen. Aztán, amikor beszívtam bőre semmihez se fogható, férfias, fanyar, szappan és parfüm kellemes keverékét, elvesztem. Otthon-érzés, fészek-meleg. Ujjaim lassan cirógatták a bőrét, ajkam lassú, finom csókokkal ízlelték mellkasát, kemény hasfalát, csípőjét, farkának tövét...férfias, nehéz illatot éreztem, nyelvem végigsiklott húsán és tudtam, többet akarok. Semmi lassút, semmi visszafogottat.

Türtőztetni kellett magam, mantráztam, hogy ne kapd be, ne kapd be, még ne, várj egy kicsit. Inkább ízlelgettem, nyelvemmel kényeztettem, egyre mohóbb vággyal, föl-le, körbe-körbe, tövénél lusta nyelvcsapásokkal, beszopva a golyókat, finoman rágcsálva a különleges textúrájú bőrt.

Aztán elvesztettem a fejem. Nem emlékszem mi után mi következett, mohó voltam és heves, ráültem a mellkasára, miközben mélyen, nagyon mélyen bekaptam.Forró tenyere a hátamat cirógatta, lekerült a pulóver, nem kellett az, ujjaival végigsimítva hajlataimon, gerincem mentén, miközben remegve, nyögve szoptam. Mélyen, nagyon mélyen, épp csak a makkot, épp csak a hegyét, miközben folyt a nyálam, végig a merev húson, folyt a könnyem a visszafojtott mohóságtól, remegett a combom, testem, s már minden voltam, csak lassú és visszafogott nem.

Ujjai a derekamba mélyedtek, miközben kezemmel, számmal, nyelvemmel, forróságommal kényeztettem. Olyan jó volt, olyan...olyan...nem tudom. Hazaértem, boldogságos érzés. Arcomon végigsimítottam a farkával, éreztem a férfi-illatot, éreztem ahogy remeg a kezemben, éreztem, ahogy remegek a kezében. Elvesztem.

Nem érdekel, hogy húzni-halasztani kellene a végét. Akartam. Mélyen, vadul, fejvesztve, kontrollálatlanul. Akartam. Vágytam rá. Az enyém volt.

Sokáig remegett a számban, sokáig remegtem a kezében, miközben tartott. Még tartottam néhány másodpercig az elcsigázott számban, majd elengedtem és a széttárt combjára tettem az arcom és beszívtam bőre illatát. Az enyém, mondtam neki. Szeretlek.

Éreztem a mosolyát. Megcirógattam a bőrét, majd mellébújtam.

Én is téged, mondta mosolyogva.

Elégedett, jóllakott mosoly volt mindkettőnk arcán.

Kell ennél több?

Hajcihő

Egyre gyakrabban megkérdezik, hogy meddig ér. Kevesen láttak és kevesebben látnak mostanság kibontott hajjal. Tulajdonképen nem is tudom meddig is ér, igazából. Talán hátközépig. Talán derékig. Ha definiálnom kellene, akkor pont addig, amikor bele szoktam vágni. Télen és nyár végén szoktam belenyesni, ilyenkor olyan húsz centi is áldozatul esik a vandálkodásomnak.

Kedves is ritkán látja kibontva. Nem szeretem, amikor útban van, belelóg a szemembe, számba, útban van, rátenyerelek, ráfekszem. Viszont nem tudnám rövidre levágni, az nem én lennék. Ha több időm lenne és több türelmem, illetve ha kicsit többet szántak volna a Fenntiek, akkor biztos mindenfélemég  kontyot, copfot, fonatot csinálnék belőle. De nem így történt és nem igazán kreatívkodom vele. Sokkal egyszerűbb kontyba vagy copfba fogni  és legalább senki nem kapaszkodik bele a bkv-n, nem lóg semmibe és ne ér hozzá senkihez.

szeretem a hajam, de van, amikor legszívesebbet felmarkolnám az ollót és nyissz. (ezért sincs a fürdőszobába olló)Főleg, amikor nem tudom kifésülni, az istennek se áll úgy ahogy akarom, száll mindenfelé ésatöbbi. Nyáron nem szeretem mert melegem van, ha kibontom. Télen azért, mert legszívesebben kibontanám (vannak gyenge pillanataim),de a kapucni, sál miatt egyszerűen nem olyan. (melyik nő elégedett teljes mértékben önmagával?)