Bevallom némiképp hibás is vagyok. Bevallom, hogy, bár nem teljesen ez a cél, de tudatosan teszem. 

Szándékosan öltözöm úgy, hogy nem csak Kedvesnek, hanem másoknak is tetszem. Szándékosan veszek olyan ruhadarabokat és hordom is őket előszeretettel, amik sejtetnek, kiemelnek. 

Csak olykor kezd kissé kínos lenni - igaz, nem feltétlenül nekem -, hogy a társaságban megforduló lányok nem kapnak semmilyen bókot.Furcsa, de az adott helyzetet nézve, nem meglepő. Félreértés ne essék, nem azért veszem fel ezt, vagy azt, hogy túlöltözzek bárkit is, egyszerűen csak tudom mi áll jól és azt hordom. Tudom mi emeli ki az előnyös dolgokat és mi leplezi el a kevésbé azokat. Tudatos igen. A lehetőség mindannyiunk számára ott van, élni kell(ene) vele és nem szürke kisegérként puffogni, hogy  őt miért nem dicséri meg senki. Hát...na mindegy, nem bántok senkit. Tudjunk élni azzal amink van és használjuk ki előnyeinket, amíg csak lehet. 

Apróságok

Olyan apró dolgoknak is tudok az utóbbi időben örülni, amik nem hittem, hogy ennyit számítanak, nekem. 

Amikor lefekvéskor megfogja a kezem és megszorítja, pláne, amikor lehetetlen pózban, kicsavarva teszi, de muszáj fognunk egymás kezét, mert anélkül nem megy az elalvás. 

Amikor egy-egy éjszaka szinte megfojt, annyira hozzám bújik, ölel, szorít, még a kényelmetlenség sem érdekel, annyira jó, hogy ott van mellettem és beleszuszog a nyakamba.

Amikor reggelente felhív, hogy Jó reggelt!-et kívánjon, és hiányzik ez, ha véletlenül elfelejti, pedig tulajdonképpen nem is szeretek telefonon beszélgetni, de olyan jó hallani a hangját.

Bár nem szeretnék megöregedni és meghalni, de hát a természet körforgását nem tudom megváltoztatni, vele szeretnék megöregedni. 

Még két hónap.

Szemüveg

Amikor december környékén megcsináltattam a szemüvegem, nem hittem, hogy ennyire szemüveg-függő leszek. Szerencsére - egyelőre - nem dioptriás, csupáncsak egy enyhén színezett lencse lett berakatva, hogy a monitor és egyéb, mesterséges fényt megszűrjön és kevésbé romoljon a szemem. Lekopogom, ha továbbra is hordom meló közben, odakinn pedig a napszemüveget, akkor jó sokáig ne lesz gondom.
Viszont menthetetlenül beleszerettem. Nem véletlenül választottam olyan keretet, amilyet és valószínűleg nem véletlenül jegyezte meg az optikás csaj, amikor felpróbáltam, hogy olyan pornótitkárnős. Szándékosan.
Mivel így is elég húzós volt az ára - persze mihez képest - várok az újabb akcióig, amikor beújítok egy másikat is, csak még nem tudom, hogy milyet. A fazon az maradna, miért is ne, cefet jól áll, de lehet, hogy egy sötétebb vörös keret, vagy egy sötétebb tónusú leopárdmintást még csináltatok (bár az is igaz, hogy leopárdmintásom már van...)

Kedvesnek meg tetszik, igaz nem játszós-szemüvegnek szántam. De azért néha előkerül.

Miért ne?

Elfogadás

Évekbe telt, amíg elfogadtam azt, ami a tükörből visszanéz rám. Elfogadtam, nagy nehezen, hogy a cickók, természetes módon, nem lesznek nagyobbak. Ez van, ezt kaptam, ha tetszik, ha nem, ezzel kell élnem, ezt kell elfogadnom. 

Ahogy kaptam az egyre több bókot, elismerő pillantást, felfogtam, valószínűleg szépek, bármilyen kicsik is, kezdtem elhinni, hogy annyira nem is lehet csúnya... 

Most már úgy vagyok vele, bármit is sugall a média, bármit mondanak olyan emberek, akik a magukéval nincsenek megelégedve, az az ő dolguk. Én ilyen vagyok, így vagyok szép, így vagyok vonzó. Nehéz volt, piszok nehéz erre rájönni. Olykor még vannak rosszabb pillanataim, amikor olyan ruhadarabot látok, ami az én kis cicijeim miatt nem állna jól. Aztán megrázom magam és tovább megyek. Nem életbevágóan fontos, hogy azt megvegyem, felpróbáljam. Nem attól leszek szebb, vonzóbb. Majd veszek mást, ami viszont úgy áll, ahogy állnia kell. 

Nagyon sok kritikát kaptam, mert kicsit. Ezt csak azok érthetik, akik hasonló cipőben járnak. Csúfolás, gúnyos megjegyzések, a számunka épp szívdöglesztő pasi cseppet sem szívderítő tekintete...ismerős, ugye?

Aztán, amikor azoktól kaptam visszajelzést, akik testközelből látták, érintették és csakis pozitívan nyilatkoztak, később az elismerő pillantások is afelé terelgettek, hogy elfogadjam magam.

Ma már könnyen beszélek.A jobb-melegebb idő eljöttével csak ahhoz veszek fel melltartót, amihez muszáj és akkor is max azért, mert olyan helyre megyünk, ahol azért illik. Egy buliba, egy sűrű csipkemintás trikó alá már nem biztos, hogy felvennék bármit is. Nem azért, mert annyira szeretem mutogatni, hanem azért, mert nem akkora, hogy közlekedési balesetet okozzanak és nm akkora, hogy mindenki úton-útfélen az én cickóimmal foglalkozzon. 

Persze ez most egyfajta pökhendiségnek tűnik, de nem az. Egyszerűen büszke vagyok rájuk, szeretem őket és elfogadtam őket olyannak, amekkorák. Ezt kaptam és végre szeretem is őket. 

Feszesek,hamvasak, tenyérbeillőek (nem túl nagy tenyérbe, persze), nem lógnak. 

Már várom a jó időt, hogy  melltartóimat a fiókba száműzzem.

Tavasz-várás

Jó lenne, ha végre jönne a jó idő. A kabát elrejti azt, amit most már nagyon is megmutatnék, vagy legalább is most már nincs kedvem takargatni.

Mint mondjuk a virgácsaimat, ami a mozgásnak és az étkezésnek hála végre kezd vállalható állapotba kerülni. 

A kockás has még várat, de nem adom fel.