Énkép

Nem mindig szeretek tükörbe nézni. Számtalan hibát látok magamon; a legtöbb a lustaságom miatt van. Csak túl kellene lépnem ezen, többet foglalkozni magammal. A testemmel. A lelkemmel. 

Ha mégis tükörbe nézek, tényleg nézem is magam. A csípőm kerek ívét, fenekem gömbölyűségét.  A vállam ívét, a nyakam kecsességét. A telt számat, a gonoszkodó tekintetemet. Hasam már nem lapos, császárhegem és a fölötte lévő puha hús határozottan jelzi, anya vagyok. 

Mégsem zavar. Nem ez határozza meg, hogy mennyire és hogyan élem meg a Nőiességem. Ha érdekelne a negatív kritika, ha érdekelne a média által sulykolt tökéletességre törekedés, akkor talán zavarnának a hibáim. De már nem vagyok húsz éves. Harminc is elmúltam.  Már nem vagyok se zsenge, se ropogós (pikírt mosoly). Nem bánom. A lényeg: ÉLEK. 

Hogy mitől érzi magát egy Nő Nőiesnek...nos sok minden határozhatja meg. Talán nem is tudnám pontosan megfogalmazni, ÉN mitől is vagyok az. Számít, hogy milyen passzban vagyok. Nagyon is, hisz' végül is ember volnék. Front, alváshiány, baszatlanság, hiszti, migrén, hideg, meleg, éhség...annyi minden befolyásolhat. 

Kényelmes vagyok. Olykor nagyon is. Elkényelmesedve, beburkolózva, anyukásan. Aztán kivetkőzve ebből, teljesen mássá válni is szeretek. Az igazi énemet megmutatni. Olyankor ragyogok. Élek. Pezsgek. Ring a járásom, más a szemem csillogása, a mosolyom. Teljesen máshogy veszem még a levegőt is. Beharapom az ajkam, szinte már játékosan. Vibrálok. Tudatában leszek nőiességemben. Ez vagyok, ilyen vagyok. Olykor. Néha. Otthon többet kellene, de nagyon nehéz átkapcsolni. Piszok nehéz. Ritkán is megy, ami nagy hiba. Tudom. Nagyon is tudom. 

Nehéz mindenkinek megfelelni. Vagy nem is mindenkinek, csak annak a sok szerepnek, amiket "játszani" kell. Egyikből átmenni a másikba, pillanatok alatt, kikapcsolni, átkapcsolni.  

Imádom megélni a nőiességemet. Figyelni és megtapasztalni, hogy mit hozok ki a másikból. Hogyan és miként hatok rájuk azzal, hogy csak nézem őket, provokatív mosollyal az ajkamon. Azzal a tipikus dzsédes-nézéssel. Felszabadultan. Őszintén. Meztelenül, még akkor is, ha még ruhát viselek.  Szeretem felizgatni a másikat. Végletekig. Hergelni és felhúzni. Kielégíteni. 

Szeretem, amikor feltöltenek energiával és viszont. Hogy az érintésemmel felajzom őket. Vagy csak a mosolyommal. Vagy amikor a nyelvem végigsiklik a pohár szélén. A farkuk hegyén. A puha és telt ajkamon. Azzal, hogy őszintén élvezem ami történik. Szégyentelenül. Megbánás nélkül. Felszabadultan. 

Nem érzem rosszul magam, ha le kell vetkőzni és fel kell fednem a meztelen valóságot. A habfehér, olykor foltokkal tarkított testem (mert minden kisebb-nagyobb ütés meglátszik rajtam; legyen az szekrény, kilincs, ágyláb, bármi...). A már nem épp hetyke mellek. Kissé rubensi formáim. A kapaszkodó a csípőmön. 

Ilyen vagyok. Ez vagyok.   

Ha folyton a hibáim miatt aggódnék, sosem tudnék ellazulni. Nem tudnám megélni a nőiességem. 

Feszengenék. 

Pedig az Élet rövid (is lehet). Ki kell használni minden percet. Ki kell élvezni minden ízt, minden hangulatot. Meg kell élni minden pillanatot. Jókat szexelni. Élvezni és kiélvezni. 

Elfogadni és befogadni. 

Mohóság, falánkság

Köszönésképpen megragadott, szorosan, keményen, majd határozott mozdulattal felhúzta a ruhám. Nem volt rajtam bugyi, csak egy harisnyatartó, hozzátartozó harisnyával. 

Felszisszentem, ahogy hozzámért, de nem azért, mert fájt volna.

Oh...nem. Nagyon nem...

Nyögéseimet visszhangozták a falak. Hangos voltam. Pedig még belém sem hatolt. Csak a kezével ért hozzám, miközben csókolta, falta a bőrömet. Amikor belém csusszant a farka, határozottan, keményen, akaratlanul is felsikoltottam. Annyira jó volt. 

Nyers. Őszinte. Vad. Isteni.  

Kapaszkodnom kellett. Markolnom, támasztanom, mert olyan mohón esett nekem, hogy meg kellett vetnem a lábam a padlón, nehogy elessek. Alig pár lépésre az ajtótól. Épphogy levettem a kabátom és rúgtam le a cipőmet. Annyira elveszítettem a kontrollt, hogy szinte nem is láttam. Csak érzékeltem. Színeket, foltokat. Lehunyt pilláim alól néztem rá. Elégedett, pasis mosoly fogadott. Tudja nagyon is jól, mennyire ki tud készíteni... ismerjük egymást egy ideje. 

Kiéhezettek voltunk mindketten. Egymásra is, meg úgy általában. Hagytam, hogy basszon. Hagytam, hogy mélyen bennem legyen, felrakjon a konyhapultra, széttett lábaim közé fogtam a csípőjét, kezemmel kapaszkodva ott, ahol sikerült fogást találnom. Nem gondolkodtam. Agyam üres volt, semmi, de tényleg semmi nem jutott az eszembe; csupáncsak élveztem azokat az érzéseket, amiket gerjesztett bennem. Be-ki, be-ki...gyorsan és hevesen, Mégmégmég...Már nem voltam ura a mozdulataimnak. Semmi tudatosság, csak az élvezet maga. Ő meg én.  A farka és a puncim. 

Belemarkoltam a takaróba, fenekem az égbe meredt, melleim a matracba fúródtak. Nyögéseimet hol elnyelte a puha anyag, hol nem. Lehunytam a szemem, amúgy sem tudtam már a látásra koncentrálni. Csak az ezerízű érzések maradtak. Zene szólt a háttérbe, mosolyognom kellett: nem elég hangos... csak nyögtem és nyögtem, már csak a nyers, tiszta és ősi vágy maradt. Semmi több. A farka a puncimba. Mélyen. Tövig. 

Összeszorítottam, elengedtem. Semmi tudatosság. Titokizmaim önálló életet éltek. Csípőm táncot lejtett. Vajon meddig lehet feszíteni a húrt? Mégmégmég...ne hagyd abba... 

A számban volt. Sminkem elmosódva; amúgy egy kicsit sem érdekelt, neki meg amúgy is tetszett ez, mert tudta, miatta kenődött el. Könny csorgott végig az arcomon, nyálam az államról a meztelen combomra folyt. Baszta a számat. Mélyen, hevesen ostromolta, akárcsak nemrég a puncimat. Élvezettel vettem a számba, nyelvem táncot lejtett a kemény húson. Hajamba markolt, tarkómat tartotta, nyögtünk az élvezettől. Nyálam lecseppent a takaróra. Remegek. Isteni érzés. Mintha most is a számba lenne. Érzem az ízét. Szinte fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor a számba élvezett. Szorosan tartott. Ujjai között a sötét tincsem. Mozdulatai már szinte cirógatóak. 

Elégedett és kielégült mosoly az arcomon. Mint akkor és ott...

Seggriszálás

Nemrég olvastam egy kifejezetten jó cikket, ajánlom mert érdekes és megfontolandó. (https://azeletszexi.hu/2019/04/06/kerem-vissza-a-seggriszalast) Elgondolkodtam rajta, mert az utóbbi időben, ha épp nem anyaszerepben nyomom (lásd játszótérre menet, oviba menet, szóval épp ezerfelé figyelve, babakocsit tolva) akkor igen, ring az a fenék. Mert figyelek magamra. Tudatosan. Megváltozik a testtartásom, máshová kerül a súlypont, természetesen teljesen máshogyan vagyok felöltözve.

Szeretem, ha megnéznek. Ha felfigyelnek rám. Nem zavar és nem is érzem sértőnek, ha végigmegyek az utcán, akkor megbámulnak. Általában elismerően. Olykor irigyen. Olykor, igen, előfordult, hogy beszóltak a férfiak, de az ilyet nem kell mellre szívni. Ez is egyfajta elismerés. Addig nincs ezzel semmi bajom, amíg hozzám nem akarnak érni. Én döntöm el, ki érinthet meg. Ki simogathatja meg a mellem vonalát, vállam gömbölyűségét,  én döntöm el, ki markolhat a fenekembe, vagy ragadhatja meg a csípőm.

Nő vagyok. Bár úgy érzem "kinőttem" a miniszoknya időszakból, a szoknyát, ruhát azonban nem űztem el a ruhatáramból. Sőt! A mostani hossz lehetővé teszi a harisnyatartó és combfix rendszeres használatát. (viszlát harisnyanadrág!) Olykor a bugyi sem feltétlenül kerül fel, mert minek is az, ha épp a szeretőmhöz megyek?  Egy jó megválasztott szoknyában vagy ruhában szinte élmény mozogni. Akárcsak egy kényelmes és szexi magassarkúban. Lapos, kényelmes topánban nehezebb szexisen mozogni. Valakinek megy, de nekem nem igazán. A szexis mozgáshoz sarok kell, nincs mese. Tartás is. Aztán persze ott van az önbizalom. Anélkül nem megy... 

Vajon azért látni kevés nőt szoknyában, mert nincs önbizalmuk? Itt a tavasz, a jó idő. Zsong a természet és persze zsongunk mi is. Életre kelünk, kisimulunk, vibrálni kezdünk, akárcsak körülöttünk a világ. 

Hová tűntek a szexis Nők? Közönségesek vannak, látom, de nem hiszem, hogy az a jó irány. 

Hová tűntetek, szexis Nők? Vagy egyre kevesebben vagyunk?