Akkor

Amikor megtudtam, hogy balesete volt, nem kaptam levegőt. Nem úgy, ahogy az ember első pillanatban elképzeli, hanem egyszerűen nem éreztem, hogy levegőhöz jutottam volna. Megvolt a belégzés-kilégzés, és mégis fuldokoltam. Nem bőgtem.  Meg kellett kapaszkodnom, le kellett ülnöm. Úgy éreztem, mint akinek tényleg kitépték a szívét, a gyomrán ugrálnak, láthatatlan kéz tépdes legbelül. Kicsit meghaltam akkor.

Akkor eszembe jutott, hogy egy apró plusz véletlen, egy rohadt aprócska változó a z egyenletben és nincs többé. Azon kattogott az agyam, hogy mondtam neki reggel, hogy szeretlek? Vagy az egyszer kimaradt? Beszéltünk reggel telefonon, hogy búcsúztam is el tőle? Eszembe jutott, hogy szerencséje volt. Nagyon nagy szerencséje. Napokig ott motoszkált bennem, hogy tényleg nem tudnék élni nélküle. Ha felrémlett előttem, hogy akkor ott állt anyuja és elmondja mi történt, újra átéreztem azt a bizonyos fájdalmat. Az összeszorult torkot, a gyomromat tépdeső oltári kínt. Hogy nem kapok levegőt és meg kell kapaszkodnom. Hogy nem vagyok ura semminek, csak marionett báb vagyok és az Élet irányít, s játszik velem.

Néha eszembe jut az a nap, azok a napok, ha ülök a buszon elbambulva, ha valaki autó balesetes rokonról/ismerősről mesél vagy csak úgy, berémlik.  A fájdalom nem enyhült. Ott él ma is, most is bennem a majdnem veszteség. A kérdés, hogy ha történne valami, ezúttal is túlélném? Tudnék élni nélküle? Ha felrémlik egy pillanatra, hogy nincs többé (még az is, hogy ha egyszer véget ér a kapcsolatunk) ugyanúgy érzek, mint akkor. Nincs különbség.

Ez a nagybetűs Szerelem. Akár kérdezhetném is, de tudom, hogy ez. A fájdalom eszembe juttatja, ha kétkedek magamban, ha kicsit összekapunk, hogy igen, szeretem még. Nem kicsit, nem megszokásból, hanem nagyon nagyon. Eszembe juttatja, hogy mennyire fontos érzés, amit iránta érzek. Eszembe juttatja, hogy azok az apróságok, amiken összekapunk nem számítanak, tényleg csak lényegtelen piciny  mozzanatok, dolgok. Eszembe juttatja, hogy mennyire szeretem és mennyire fontos nekem. Hogy igenis mondani kell, hogy szeretlek! Eszembe juttatja, hogy mekkora kincs egy ölelés, egy érintés, egy csók, minden perc, bármi.  Apróságnak tűnhet. És mégis mennyire fontos, létfontosságú, amikor az ember úgy érzi, nincsen tovább, ennyi volt!

Kicsit meghaltam akkor.
Most is fáj.
És fájni fog még nagyon sokáig, talán örökké és az idővel talán enyhülni fog, egy kicsit.

Nem bőgök. Mély levegő. Mintha elfogyott volna, úgy érzem megint. Kilégzés-belégzés. Mindjárt jobb lesz.

De elmúlni...talán tényleg nem fog.