Rúzsozom a szám. Nem kapkodok.
Vörös.
Feltűnő. Provokatív.
Bőröm mostanában napcsókolta és nem hófehér... barátkozom ezzel az árnyalattal.
Rúzsozom a szám. Lassan követem végig az ecsettel az ívét, teltségét, sajátos mosolyommal nyugtázom az eredményt. Végigfuttatom finoman rajta a nyelvem. Épp csak kicsit, megszokásból.
Harapdálós kedvemben vagyok, de nem engedek ennek a hangulatnak.
Vonzana a kicsiny fájdalom, a hirtelen fellépő élessége, hogy aztán elcsituljon. Aztán megint.
Sóhajtok.
Szeretem a fájdalmat...legalábbis egy fokig. Néha kicsit tovább is; de jóleső érzés néha...kell. Egyedül a foltokkal nem vagyok kibékülve, pedig ha rájuk nézek, felrémlik mi okozhatta. Egy erősebb szorítás, markolás, egy kötél vagy bilincs ölelése a bokámon vagy csuklómon, esetleg kicsit máshol, másabb játék során.
Nézem a lábam, napcsókolta az is. Kisebb-nagyobb, szinte érzéketlen lila-zöld foltocskák tarkítják. Édes emlékek. Vannak közülük persze olyan is, ami hétköznapi "baleset" eredményei. Könnyen lilulok, ami olykor nem épp a legjobb, de olykor igenis izgató látvány, hogy egy tenyérlenyomat vöröslő színe megfesti az érzékeny bőrömet. Érzékeny. Mindenhol. Persze nem egyformán és nem ugyanúgy. Kellemes játék felfedezni, hol éppen micsoda...és persze mennyire is...
Nézem a combom, aztán a karom. Itt is van, ott is van. Édes...finom emlékek kelnek útra bennem. Bizsergetőek. Kicsiny édes fájdalom; épp akkor amikor kellett és épp olyan intenzitással, ahogy akkor és ott, ahogy kellett.
Megigazítom a hajam. Szemem csillog a fellobbanó vágytól. Végigsimítom a ruhám, azt hiszem jó választás... már csak a cipő kell...aztán indulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése