Műmacsó

Szeretem a határozott, domináns Férfiakat. Felizgat, ha tudja mit akar és nem fél kimondani. Amikor zsigerből hozza azt, amit keresek egy kalandban. Rám érez, a vágyaimra. Olvas belőlem, a rezdülésemből, tudja hol van az a pont, amikor cselekedni kell. Szeretem látni a vágyat a szemében, azzal a pasis, sejtelmes mosollyal a szája szegletében. Amikor érezhető, hogy a másik megkíván. Épp csak rezzen egy izom az arcában, szem sarka kicsit összeszűkül, tekintetében ott az a bizonyos...

Felizgat. 

Szeretem felizgatni a partnerem. Még ha csak szavakkal. Vagy épp csak finom mozdulatokkal, elejtett célzásokkal, azzal ahogy mozgok, ahogy járok, ahogy öltözöm, ahogy kiemelek egy-egy szexis pontot a testemen; sejtetően, izgatóan, cseppet sem közönségesen. 

Már maga a személyes ismerkedés is egyfajta játék. Ha működik a kémia, akkor könnyű az egész. Van, amikor azért játszom, mert kedvem van hozzá, már szinte a legelején tudom, ebből nem lesz szex, de azért az esélyt megadom...neki...mutasson magából valamit...ami megfogott a találkozó előtt benne...azt a domináns, irányítani képes Férfit, akit öröm elcsábítani...

Aztán...csak pillogok, rendezem a vonásaim. Műmacsó. Látom rajta, hogy tetszem neki, felizgatom, meg akar kapni, de nyomokban sem látom benne azt, amit eddig láttam benne. Ledominálom. Irányítom, játszom vele, mint macska az egérrel. De nekem nem kell egér. Nem ilyesfajta játékra vágyom. Határozatlan. Szemtől-szemben már nem olyan. Mintha nem ugyanaz az ember ülne itt, akivel lebeszéltem a randit. 

Beszélgetünk. Vörösre rúzsozott ajkammal játszom. Leheletnyit megnyalom, vagy épp finoman beharapom. Iszok a kávémból; nem is érzem az ízét, csak iszom. Nézem a pasit előttem, látszik az igyekezet rajta; ő most épp csábít. Vagy valami olyasmi. Elküldhetném. Vagy akár én is felállhatnék. Én inkább kivárok még picit. Volt már meglepetésben részem, szóval még történhetnek csodák. Hát itt és most nagyon nem. 

Beviszem a "jobbegyenest" , mert azt bezzeg tudja mondani, hogy basznivaló a szám, sok mindent tudna vele csinálni, akár ott és akkor. Meg látja, hogy erre vágyom, ez kell nekem. 

Elmosolyodom. Ránézek. 

Szépen, lassan, halkan, de azért elég hangosan, hogy értse, érzékien részletezni kezdem, mennyire és hogyan szeretek szopni. Szinte látom előtte a farkát (bár pont nem érdekel), lelki szemeim előtt látom és jól elképzelem mint tudnék és hogyan csinálni. Megosztom vele eme ábrándképet. Nagyot nyel, pupillája kitágul. Őszinte, nyers vágyat látok. Akaratot. Akarja a szám. Akarja, hogy megtörténjen; a vörös ajkaim közé akarja tolni a merev farkát... adom alá a lovat, szinte összefut a nyál a számban, miközben kiejtem az újabb a újabb szót... 

- És tudod mi a lényeg...? - hajolok még közelebb hozzá. 

És persze érdekli, nagyon is. Áll a farka, keze a combján, vagy engem vagy magát, de érinteni akar. Fogni, markolni. Enyhíteni az édes kínján.

- Nem kapod meg.  - suttogtam, majd felálltam és otthagytam. 

Szemét vagyok. Kegyetlen. Gonosz. 

Nő vagyok. 

Attól még, hogy milyen életet élek, én választok. Az én vágyam, az én testem. Nézőpont kérdése, ki húzza a strigulát. Nézőpont kérdése ki a vadász és ki a préda. Nem akarom megkapni, elkapni ezt a prédát. Minek egyek salátát, ha bélszínt is ehetek? Nem akarok salátát enni. Finom az, de kevés. Nem lakom jól vele. Több kell. 

Ő meg kevés. Van ilyen. Az utóbbi időben nem ő volt az egyetlen, aki másnak adta elő magát. De a természete elég hamar megmutatkozott. Persze, ott a kérdés, miért raboltuk egymás idejét?!? Mert az esélyt meg kell adni. Az időmet rászántam. Aztán eljött az a pont, amikor már nem tudtam Férfinak látni. Nekem nem az. Sajnálom.