Van, amikor egyszerűen kell a durvaság. Érezni akarom az erőt a kézben, ami hozzámér, megérint vagy éppen megfog. Vibrál a bőröm a felgyülemlett feszültségtől; robbanni fogok...hevesen, mohón...rakoncátlan csikóként, aki kiszabadul a karámból és nekiiramodik a rét felé...

Az ölébe húzott, széttárt combjaim közé fogtam a derekát, miközben széles tenyerével tartotta a hátamat és a fenekemet. Belemarkolt. Először finoman. Röpke szívdobbanásnyi időre, mert utána már csak szorított és szorított, miközben falta a szám. Hangosan felnyögtem, miközben megrándultam a fájdalommal vegyített gyönyörtől. Felizgultam. Mérhetetlen vággyal ficánkoltam az ölében, miközben markolt, fogott, tartott; szájával mohon tapadt a számra, majd bizsergetően izgató ösvényt csókolt a  torkomtól a kulcscsontomon át a mellemig. Szakadt a bugyim, pá drágám, így jártam...ezzel is még jobban felpörgetve engem.  

Hatalmas tenyere nagyot csattant a vörösödő bőrömön, mire válaszul felnyögtem. Hangosan, mélyen. Belenéztem a szemébe és azt a fajta sötét vágyat láttam a szemében, amitől megborzongtam és még jobban felizgultam. Akartam azt, amit a tekintete ígért. Akartam. Mérhetetlenül és őszintén. Akartam. Nagyon. Pokolian.
Nem féltem. Talán...talán egy kicsit...pedig nem kellene...nem bántana. 

Újra lecsapott a keze, immár kicsit finomabban, cserébe teljes testével foglyul tartott. Mosolyognom kellett, de csak azért, mert kiszállt minden épkézláb gondolat belőlem. Lehunytam a szemem; egyre hangosabb, hevesebb nyögések hagyták ki csóktól megdagadt ajkamat miközben az ujjaival, nyelvével játszott rajtam, bennem. Mindenütt. Ott is... ahol nem is tudtam, hogy érdemes játszani. Mégmégmég....elég...vagy...nem tudom...sok...túl sok...intenzív...erős...de mégis kell, hiába "menekülnék", hibába jár vad táncot a csípőm, tárulnak még jobban szét a combjaim...túl sok...nem tudom akarom...nem akarom...elég...ne hagyd abba...

...aztán mégis elég. Pár lélegzetvételnyi, szívdobbanásnyi időre. Nehezen kortyoltam a levegőt. Remegtem. Átölelt, hozzám bújt, cirógatott. De nem állt le. Eszébe sem jutott. Sokkal jobb ötlete támadt.

Megjelölt. Meg akart jelölni. Hevesen, erősen. Birtoklón. Édesen fájt, én pedig többet akartam. Kellett. De nem...józannak kellett maradnom...ennyi és nem tovább. 

Eszembe jutott, mit mondott ezzel kapcsolatban: "még ha játékosan is, de ha egy ember megjelöl egy másikat és azzal azt fejezi ki, hogy hozzá is tartozik. "  Elgondolkodtató. Azt hiszem tetszik is, pedig nem vagyok ennek a híve. Talán az adrenalin; pörög bennem, hajt, mozgat, feltüzel. 

Bennem van. Felsikoltottam, Túl sok, túl intenzív, és mégis akarom. Nagyon. Mégmégmég. Kapaszkodtam belé, markoltam ahol értem. Mégis megtartott. Erős, masszív a tartása, fogása. Nem kell félnem. Mégsem tudtam elengedni magam teljesen. Megint megragadta a combom. Szorította és szorította miközben csókolt ahol ért. Hajam kibontva, fenekemig ér, izzadtan tapadt a hátamra, vállamra, arcára. Mosolyognom kellett. Szexisnek találta, megérintette, megsimogatta, megragadta.Nyögtem és nyögtem, miközben teljesen kitárultam. 

Csattant a tenyere. Ihhhh, sziszegtem. Édes fájdalom. Gyors és heves. Akarom a következőt. Megkaptam. Még. Erősebben. Kellett nekem.  Most erre volt szükségem. Erős érzésekre, ingerekre. Még. 

Megkaptam. 

Lehunytam a szemem, lovagolok rajta. Föl és le, előre és hátra. Gyorsan majd ringatózva. Nem tudtam tartani magam...megteszi helyettem. Jó...nagyon jó...még. Csináld még...így...

Játszott rajtam. Finoman, erősebben. Újabb ás újabb nyögéseket kicsalva belőlem. Megmarkoltam a farkát miközben keresem a szavakat. Jó érzés. 

Járt a kezem...föl és le...aztán a nyelvem...lassan...hosszan...kóstolgattam...nyaltam...épp mi jutott eszembe...rámosolyogtam...elveszett...akarom...föl és le...aztán mélyen...jó mélyen....éreztem, hogy újra fellobbant bennem az a fajta fékevesztett vágy, ami nagyon sok jót ígér... 

Kapaszkodtam a támlába. Ujjaim masszívan szorítottak, lábaim hol szét, hol a dereka körül, szám a vállán, mellkasán, megjelöltem én is. Újra és újra. Utasít, nyög....erősebben...még...én pedig csináltam, akartam, hogy ott legyen a szám, a fogaim nyoma, akartam, hogy lássa később, mit tettem vele, ha már ő is megtette velem. Vér ízét éreztem a számba, fűszeres-rezes íz, lehet az enyém, lehet az övé, a lényeg a lényeg. beszívom az élő, lüktető nyirkos bőrt a számba, haraptam az izmot, akartam, hogy nyögje azokat a szavakat a fülembe, nyakamba... Felajzott. Piszkosul 

Mozgott bennem a farka.. mmm... s mozgott alattunk az ágy. Aztán a kanapé. A falnak nyomott és belém hatolt, rám nehezedett, hogy véletlenül se szökjek meg, nem mintha akartam  volna. Több mint nyögések szakadnak ki a számból...falak visszhangozták vissza a hangom. Végem volt...és csak jött és jött, mohón, zabolázatlanul...rányomott a konyhapultra, megmarkolta a csípőm...beszívtam a levegőt és próbáltam megtartani magam. Túl sok. Túl intenzív. Nem tudtam merre állok arccal; szeretem ezt az állapotot...

...aztán újra jött, fáradhatatlanul...én pedig kívántam. Akartam. Csalogattam, kekeckedtem, ellenálltam, befogadtam. Táncolt a csípőm, a titokizmom odabenn...édes gyönyör... fokozni azt tudta...még újra és újra...basszus...beszívtam az illatát, ujjaim alatt éreztem a hűvös bőrét. Heves...fékevesztett...állatias. Ösztönös. Kapaszkodtam belé, vállába, hátába. Nem bírom. De ne hagyd abba! Sok. De mégsem. Kell még. Még. És még. Nyüszítettem, nyögtem...vibráltam és lüktettem. Még. Karmoltam. Haraptam. Éreztem magamban. Lehunytam a szemem. Lustán. Jóllakottan. Kimerülten mégis felpörögve. Még éreztem magamban miközben már mellettem feküdt. Kuncogva néztem rá szétterül hajam koszorújában. Fázni kezdtem. Átölelt. Simogatott. 

Lassan lenyugodtunk.