Merülés

Mint egy álom. Pont egy álom. 

Este van, hideg és sötét. Egyik lépés a másik után, de nem tudom felidézni, hogy honnan is indultam. Kellemes bizsergés tart lázban, ég az arcom, miközben fázom is. Jön a tél. Érzem a csontjaimban. 

...

Nem érek még hozzá, pedig bizsereg a tenyerem. Hozzá akarok érni. Várnom kell. Kínoz a türelmetlenség, de a várakozástól lesz még édesebb. Tudom.  

Ég az arcom. Már meleg van. Kellemes illatok bombázzák meg az orrom, miközben tekintetemmel az elmosódott, meleg fényű helyiséget nézem. Hangulatban vagyok. Talán kicsit ideges is. Vagy mégsem...nem tudom. Az egész olyan zavaros. 

Csak nézem, miközben becsukja az ajtót. Kizárja a külvilágot. Kinn az élet, minden mást, benn csak mi ketten.  Az egész...az egész leszűkül pár négyzetméterre. Ha lábujjhegyre állnék...lábujjhegyre állok és elérem a száját. A falnak nyom, kíván. Mocskosul. Ahogy rám néz, belém lát, ahogy hozzámér és megfog. Ahogy mindenféléket suttog a fülembe és megcsókolja a felkínált nyakam karcsú ívét. A torkom szabad, belekóstol. Felnyögök. 

Nincs esélyem ellenállni. Nem is akarok. Őt akarom. Kívánom. A kezét a combom között, nyelvét a mellemen. Nem is tudom mikor is került le rólam a ruhám...zihálok és nyögök, lüktetek. Állatias, halk nyögés hagyja el a szám, szorosan hozzám simul, érzem a teste melegét, már nem is fázom;  fülébe nyögök újra és újra, ő pedig élvezi, hogy kihozza belőlem az ösztönlényt. Lemeztelenít. Mindenhogy.

Belém hatol én pedig szétesek. Nem kell sok idő, végképp elveszítem az irányítást. Csak az ezernyi impulzus számít. Az ezernyi jó érzés, ami szétárad bennem, keresztbe-kasul, fejem búbjától a lábujjam hegyéig. 

Felsóhajtok. Megborzongok. Egy francia dalt hallok, a refrént éneklem kuncogva a szájába, fülébe. Nem szoktam dúdolni, nem hogy énekelni másoknak. Most megteszem. 

Álomszerű az egész. 

Hallom a zenét, táncolni akarok. Tekereg a csípőm, bennem van, én pedig vonaglok a farkán.  Táncolok neki. Vagy inkább magamnak? Nem tudom.  Csak kell. Érzem a bőröm alatt. Lehunyom a szemem, mozgok a zene ritmusára. Talán kubai zene. Talán arab. Nem tudom. Igazából mindegy, foszlányok jutnak el hozzám és ezek a foszlányok indítanak be. Meglovagolom. Felnyög. Hangosan. És zihálok, miközben átölel, a fülét érzem az ajkam érzékeny peremén. Hallom a hangom. Én nem szoktam így, ennyire nem. Ez más. Gyorsítok. Körözök a csípőmmel. Aztán ritmust váltok. Besegít. Egyszerre mozgunk. Föl és le. Végem van. 

Szétesett részletek. Napfénysárga fények, a színek mégis elmosódottak, tompák. Nem tudom mi után mi történt. Csak van. Sürgető érzés szalad végig rajtam; mint egy gyorsvonat, kegyetlen. Pokoli. Nem akarom. Még ne! Telik az idő, ébredés-józanodás közeli állapot. Lehunyom a szemem; átadom magam neki még egy kicsit. Falja a szám. A bordáim ívét, csípőm puhaságát. Csattan a tenyere. Újra és újra. Markol a keze. Feje a mellkasomon, hallgatja a szívverésem. Én is hallom. A fülemben. Zakatol. Dübörög. Vibrálok. Lüktetek. Akarom. Még. Mohóság. Falánkság. Kétségbeesés. Meg akarom állítani az időt. Egy kicsit még. 

Nem vágyom a józan ébrenlétre. 

Édes fájdalom szalad végig rajtam. Újra és újra. Egy pontból indul, megtorpan, de mégis szétárad bennem. Aztán megint. Felkorbácsolja bennem a vágyat. Mámorító kéj szalad végig bennem, imádom érzés. Akarom. Kiszárad a szám. Tocsog és lüktet a puncim. Fogom a kezét, fogja a derekam. Szorít. Még egy kicsit. Erősebben. Megbicsaklik a lábam, de megtart.  Érzem az ízét a számban, akarom még. Keresem a hangom, aztán a gondolataim. Csak az van, amit a tenyere nyomán érzek. Erős-édes-intenzív fájdalom. Többet akarok. Erősebben. Aztán finomabban, megadja, aztán elveszi. 

Nem ismerek magamra. Ez nem az én hangom. Kapaszkodom belé, vállába harapok. Vállába nyögök, hangosan, erősen. Körmeim  marnak a bőrébe, szorítom ahol érem. Még...

Józanodni kell, mert lassan elveszítem a fejem. Ránézek. Elmosolyodom. 

A körvonalak hol élesednek, hol elmosódnak.  Szinek is egyre tompábbak. Sóhajok is halkabbak. Lassan érzem a talajt a talpam alatt. 

Még kell egy kis idő. 

Elfogyott. 

Aztán már csak a józan ébrenlét marad.