Olykor kicsit meghalok. Aztán felkelek, megrázom magam, mintha attól jobb lenne és megyek tovább. Az utóbbi pár napban ezt játszom. Minden nap, minden reggel. Kicsit meghalok, belehalok, látva a szenvedését. Tehetetlen dühöt érzek, mert nem tudok segíteni. Nem tudom elmulasztani, nem tudom felfogni, megérteni, csak tippelni tudok.
Tehetetlen vagyok. Fáj látni, és fáj érezni. Ökölbe szorul a kezem, szám remeg, lassan szívom be a levegőt, nem bőgünk, nem bőgünk-mantrázom és próbálom nem tetézni a kínjait.
Hozzábújok.Otthon-vagyok érzés. Bőre forró, nyirkos. Olyan rég értem hozzá, persze a saját mértékeinkkel mérve, hogy szinte már el is felejtem milyen a bőre tapintása. Új. Újra bizseregnek az ujjbegyeim, más tapintás, vagy ugyanolyan, csak az ujjam nem emlékszik rá. Beszívom az illatát, óvatosan belefúrom a válla hajlatába az arcom és lehunyom a szemem. Otthon-vagyok érzés. Lepke-puhán érek hozzá, forró bőrt érzek, forró húst. Félek. Féltem. Belegondolok, hogy mennyire anyáskodó vagyok vele, de csupáncsak az aggódás. Szinte már kiborítom, pedig nem akarom. Nem akarok gyereket, ha Őt ennyire féltem, óvom, rettegem, akkor milyen leszek a közös teremtménnyel?
Szeretem Őt. Napról-napra jobban. Fable-t olvasva egyre inkább azt érzem az Álompasas jutott nekem. Nem azért, mert elvakít a rózsaszín köd, annak ennyi év után- talán- már halványodnia kellene, nem? Nem azt mondom, hogy tökéletes, hisz' én se vagyok az. Minden ízébe, minden porcikájába, minden lélegzetvételébe, érintésébe, mindenébe szerelmes vagyok. És ez olyan jó érzés. Leírhatatlan.
Kívánom, hogy ez sosene múljon el, mindig meglegyen az az otthon-vagyok érzés, hogy mindig is ő legyen az Álompasi én pedig neki az Álomnő (minden bosszúságával, hülyeségével, hisztijével, görcseivel etc.).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése