Az ajtóban vár.
Bizsergek, türelmetlen kínzó éhséggel érkezem meg, már a lépcsőházban lépésről-lépésre elhagyva a napi nyűgöket-gondolat-hétköznapok szürkeségét, fakuló színeit, amik később majd élénken vibrálóak lesznek, de most kifakultak kissé.
Vár. Vár rám.
Imádom a mosolyát. Behiv, kiveszi a táskát a kezemből, ledobja, de közben már magához ránt, falja a szám, lélegzetvételnyi időt sem ad, hogy gondolkodjam. Nem is akarom.
Irányító, határozott. Épp csak kekeckedősen ellenkezem, táncos mozdulatokkal tereljük be egymást, játékosan, vágytól sötétlő tekintettel, buja gondolatokat tükröző mosollyal.
Meglök, az ágyra zuhanok, tépi, rángatja le rólam a ruhát, nyúl hozzám, ujjaival megérintve forró húsom, nedvességem, majd türelmetlen mozdulattal tolja le magáról a nadrágot és már bennem is van; forró, csatakos puncival várom, szinte már a gyönyör szélén táncolva, de még nem fejest ugorva… még…
Belém szorul a sóhaj , szemem felakad, gondolatok tova röppennek… most nem akarom őket hallani… másra vágyom.
Rá.
…túl jól ismer. Tudja mi kell nekem, hogy teljesen bepörgessen… én pedig nem kéretem magam; széttárom a combjaim, megmarkolom a csípőjét és mélyen magamba húzom.
Duruzsol a fülembe, lehelete cirógatja a fülem, nyakam puha bőrét, szavai cirógatják a tudatom, addig suttog- mondja, amíg azt a kapcsolót át nem állítja és elveszítem az akaratom és magam mögött hagyok minden, amíg csak ketten leszünk és minden más mellékes.
Finom-kemény váltakozik, akárcsak a mélység , majd az irány. Játszik velem. Kikészít.
Nem panaszkodom, széttárom magam, megragadom vállát, nyakát, aztán csípőjét, kemény fenekét… megadom magam neki…
Aztán megtalálom a hangom. Megtalálom a nyögéseim, suttogásaimat, halk zihálós sikolyaim… lüktető, remegő robbanások, melyeket újabb és újabb követ és amilyen lassan indul be, lassan merülök el; lassan kapcsolok ki, mintha a hűvös tengervízbe merészkednék be… mint amikor először csak kóstolgatva dugjuk be a lábunk, aztán lassan merítkezünk meg… én így lazulok el , engedem bele magam, míg elmerülök teljesen, hogy aztán annyi időre bukkanjak fel a felszínre, amíg nagyokat kortyolok a levegőből…
Nem akarok kijózanodni, ő pedig partner benne… nem ereszt… hergel, felajz, felizgat, pont úgy és pont akkor, amikor kell. Néha fáj; kellemes éles fájdalommal borít el, amikor körmei, ujjai marnak belém, vagy amikor megragad, fog, szorít, szinte levegőt sem kapok, feszül az izületem, de közben meg bennem uhhh… isteni érzés, ahogy ki-be jár bennem a farka, sikoltanom kell a kéjtől, falom, marom a húsát, levegőért kapkodok. Akarom. Még.
Hevesen, fulladásig, kimerülésig.
Megkapom.
Keményen.
Csattogósan, lucskosan, nedvesen, lüktetősen.
Hagyja, hogy elvegyem, amit akarok és hagyom, hogy elvegye, amit ő akar. Elmerülünk egymásban.
Nagyon jó.
Nyelvemen érzem az ízét. Erős, férfias.
Ő.
Hozzá dörgölöm magam, megjelöl az illata , íze, ő maga. Végignyalom, lassan, lustán, érzéki éhséggel, magam gyönyörére, hergelve, felajzva őt. Még jobban…mert megtehetem. És megteszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése