Izgulok. Jóleső érzés, de közben tétován, gondolataimban meredve várok rá. Fázom, fogaim vacognak, szinte már fáj a hideg. Közben meg tudom, kell nekem most ez az egész; a várakozás, a hideg téli levegő, ami segít ellazulni, beszív-kifúj, lassan lehiggadok a hidegtől, s bár remeg mindenem, érzem, hogy kezdek felforrósodni, amint meglátom. Nagyon vágyom rá. 

Falja a szám. Hatalmas keze a tarkómon, szorosan magához húz. Lábujjhegyre állok, hagyom, hogy irányítson. Tetszik a mécsesek adta fény, a lángok lassan, érzékien táncolnak a légmozgástól, a vörösre festett falakon vibráló árnyak velem együtt mozognak. Nem akarok lassítani. Az egészet akarom, amit ad, ami lesz, akarom. Piszkosul vágyom rá, mohón, türelmetlenül és mégis némi félsszel, halvány kérdések merülnek fel bennem, de aztán nem foglalkozom velük. Hozzámér, akárcsak én hozzá, ujjai és nyelve játéka egyre határozottabb gyönyör-sóhajokat csalnak ki csókoktól megdagadt ajkaim közül.

Esélyem sincs. Nem is akarom. Az ölébe húz, feltolja a ruhám, keze a nedves húsomhoz ér; válaszul felnyögök és belé kapaszkodok. Mintha elfordítana bennem egy kapcsolót. Végem van. A farmer dörzsöl, de nem érdekel. Az már igen, amit velem csinál. Ahogy bennem van. Szája a számon, csókolja, ízlelgeti, aztán végig a torkom vonalán keresztül a vállam hajlatáig. Finoman és erősen, mikor hogy, váratlanul ér mégis felforrósít, felizzítja bennem a vágyat, ami tombolni kezd bennem.  Visszafogja magát, érzem, pedig minden vágyam, hogy megmutassa milyen is valójában. 

Egyik jön a másik után. Véget sem ér, és máris jön a következő, végigszalad rajtam, szétszed, darabokra szakít, összerak, összezavar, összekuszál, amíg teljesen öntudatlan leszek. Egyik a másik után. Újabb és újabb hullám, követni sem tudom, remegek, vonaglok. Kiszáradt ajkaim közül nyöszörgés-sóhaj-nyögés váltakozik; gyönyör és kéj szonátája, öntudatlan vagyok, testem tetőtől-talpig, minden pontja és porcikája élvezettől vibrál, él, lüktet, remeg, olykor elég pár döfés, vagy épp egy szeretgetős mozdulat, finom harapdálás a mellemen…csak jön és jön…én pedig nem ellenkezem, elfogadom és befogadom minden cseppjét. 

Szétesek, mint még soha. Már attól elélvezek, ha hozzámér. Hogy a számban van és játszhatok vele, kényem-kedvem szerint, én pedig attól felrobbanok, hogy érzem, neki most mennyire jó.  Kifordultam önmagamból, nyers vágy, semmi több, ennyi vagyok én, ott és akkor, gondolkodni sem tudok, egyszerűen csak elfogadok mindent, amit kapok. Adni akarok. Nyelvem a húsán, kapaszkodom belé. Folyik a nyálam, lecsöppen a matracra. Ránézek és olyat látok, amit nem biztos, hogy látnom kellene. Vagy éppen pont ezt…nem tudom…elengedem a gondolatot, nyelvemmel, számmal-fogammal kényeztetem, miközben mosolyogva nézem, mennyire is élvezi ezt. 

Fekszem az ágyon, lecsúsztam róla, a farkáról, már nem tart a lábam, izmom kocsonyás, remegek. Jön a következő és következő hullám; keze simogat, arca beszédes, figyel rám. Koncentrálni próbálok, nem megy, nem tudok. Jön az újabb és újabb, zihálok, nyögök, ajkam harapom, sebesen ver a szívem, gondolkodni nem tudok. Meg kellene mozdulnom, vissza hozzá, megérinteni, magamba fogadni. Az ujja bennem, én pedig megint elvesztem. Játékszer vagyok, a magamé, de ő játszik velem, rajtam, azért, hogy újra és újra elmerüljek. Sikoltok. Túl sok. És mégis több kell. Még több. Ő pedig örömmel adja. 

Újra és újra visszahúz. Hozzámér, belém markol. Nyögök. Még. Erősebben. És megteszi. Többet akarok, most az kell, némi fájdalom, kell, muszáj, túl erős a lebegés, kell valami, ami kicsit észhez térít. Számolatlanul, végtelen számban jönnek. Észhez kellene térnem, nem ismerek magamra. Józanodni kellene.

Nem sikerül. A hullámok csak jönnek és jönnek, átcsapnak fölöttem. Megadom magam, nincs mit tennem. Érzem az ízét a számban, többet akarok, újabb és újabb adagot, az enyém, ő kell nekem. Megkapom. Mindenem remeg. Amint elapadna a hullám, máris ébredezik a következő. Megmozdulok, felém nyúl, húz magához én pedig hagyom, hogy belém hatoljon és az érzéstől, ami szétárad bennem, megint szétessek. Az ízét akarom a nyelvemen. Őt akarom. 

Tetszik, amit látok a tekintetében. Ígéretek.  Akarom őket.

Felállok, visszahúz, ujjai megtalálják a titokpontomat, szinte azonnal, és máris kezdődik az újabb kör. Megroggyan a lábam, nem tudok ellenkezni. Artikulátlan nyögés, ennyi hagyja el a számat; fejem hátra szegem, csókja a nyakam érzékeny bőrén, fenekem a farkához ér, ujjai a csípőmet fogják és máris nem elfelejtem, mit akartam az imént. Aztán elmegy a hangom, csak tátogok, talán még levegőm sincs, aztán megjön a hang, nyögök, zihálok, s körmeim szántják a hátát; valami stabil kapaszkodó kell; forog velem a világ. Vagy inkább lebegek. 

Keményen dug. Markolom a fotelt, bánom is én, mennyire kényelmes vagy sem az egész. Az érdekel, amit érzek. Piszkosul jó. Akarom még. Cseppnyi józanság, de aztán megint végem. Jönnek a hullámok, először kicsik, aztán piszok nagyok, földbe döngölnek, mozdulni sem hagynak. Gondolkodni sem.  Talán nem is kell. Fölösleges. 

Beharapom a szám. Lassan csendesednie kell bennem az egésznek. Némi józanság kell. Csókolni vágyom, csókját kapom. Tenyere csattan, markol a keze. Még. Szorítsd még. Erősebben. Kapaszkodom belé, szemem lehunyva, remeg a csípőm. Táncol a testem. Menekülök, visszahúz. Nem kell semmit mást tennie, csak belém hatolnia, én pedig nyüszítve a gyönyörtől fogadom magamba. Újra meg újra. Mert jó. Mocskosul jó.