Most más

Bizsereg a szám. Szinte érzem a bőre ízét a nyelvemen. Legszívesebben már most harapdálnám; szinte késztetést érzek, hogy az orális késztetésemet valamilyen módon levezessem. Aztán csak mosolygok, miközben nézek ki az ablakon.  Be vagyok zsongva. Vibrálok. Érzem. Más is érzi, mert ahogy utazok, szállok át egyik járműről a másikra, néznek. Talán még olvasnak is bennem. Egy valaki biztosan; egy szemüveges lány, vizslató tekintettel néz, nem kerüli a tekintetem, de nem is néz egyenesen rám, talán csak próbálja megfejteni amit csupáncsak érzékel. Nem zavar. Rámosolygok. 

Fülemben zene szól. Harsog. Érzem a ritmust magamban, jól esik menni, csípőm is mozdul, ring a fenék; pont úgy, ahogy kell. Jól érzem magam a bőrömbe. Valahogy mintha kicsit más lenne minden. Vagy ugyanolyan és csak másabb a hangulatom? Nem tudom. Vagy mégis. 

Most ez az egész kicsit más. Házon kívül találkozunk, kicsit részesei vagyunk a kinti világnak. Kicsit máshogy állunk egymáshoz; vagy csak én, nem érdekel, pont jó ez így. Kellett nekem. Jól érzem magam. Remekül. 

Bizsergek. Lüktetek. 

Végigsimít a kezével a csupasz lábamon; végig a vádlimon, egészen a térdem hajlatáig. Jól esne felnyögni, de nem tehetem. Inkább csak lehunyom a szemem, iszom egy kortyot, ránézek. 

Aztán később a fenekembe markol, én a csípőjét, derekát fogom.  Talán türelmetlen vagyok, nem tudom. Nem gondolkodom. Csak cselekszem. Spontán. 

Élvezem a nyár estét. A hangulatot. A lehetőséget. Az érintését. A hangját. 

Szoros a cipőm pántja, bevág a bokám finom bőrébe. Finom fájdalom. Kell nekem.  

Megcsókol, keze a csupasz mellembe markol, hozzá simulok és felnyögök a gyönyörtől. Nedves vagyok, érzem. Érzi. Türelmetlen vagyok. Mohó. Kiéhezett. Kell nekem. 

Irányítok. Most én. Én akarok. 

Ledobom a ruhám, a cipőm  mellé. Nem kell. Nincs rajtam semmi, csak az elkenődött rúzsom a számon, a nyakamon, a mellemen. Fékevesztett kéjvágy a tekintetembe, nyers, őszinte vágy, akarat. Hagyja magát. 

Számba veszem. Puhán, finoman. Aztán mélyen. Gyorsan-lassan, kóstolgatva, éhezőn bekapva, játszva. Húzom - hergelem...közben érzem kezd végem lenni, bepörgetett a bőre íze, a számban érzett ezernyi impulzus, érzem, lassan már gondolkodni sem fogok tudni; mindent átvesz a ösztönösség, a nyers vágy...érzem...végem...kell nekem...

Játszik a nyelvem. Lassítanom kell, fogaimmal karcolom a húst, kapaszkodom a takaróban, táncol a csípőm, lüktet a puncim...le kell kicsit higgadnom...most nem kapcsolt zenét...tisztán hallom magam...a nyers és tiszta vágyat...nyögök, sóhajtok. Mindent. 

Kapaszkodom. Arcomat a combjának simítom miközben a nyelvem hegyével izgatom csak. Simogatom, markolom. Kell az önuralom, de egyre nehezebb megtartani. Kezdem elveszíteni a harcot. 

Nézem. És látom is. 

Nézem, miközben lassan ránehezedem. Magamba fogadom. Elönt a nyers, elemi kéj. Azt hiszem az. Vagy talán megkönnyebbülés? Fantasztikus érzés. Titokizmaim fogják körbe, szorítják, elengedik, újra és újra. Aztán mozogni kezdek. Aztán ő. Szeret irányítani, még ekkor is. Nem bánom. Élvezem. Nem engedném el még egy jó ideig. Kell. Akarom. Élvezem, hogy mélyen bennem van. Élvezem azt, amit és ahogyan csinál. Átszalad rajtam egy különös érzés, összerándulok az intenzív érzéstől: mellbimbóim mint két kicsi kavicsok, kemények és piszok érzékenyek szinte érzem a láthatatlan köteléket köztük és a puncim között. Kell a szája. Megkapom. 

Megszívja, megnyalja. Még. Abba ne hagyd!

Nyögök. Hangosan. Újra és újra. Végem. Nyüszítek a gyönyörtől. Szétestem. Nem itt vagyok. Nem én vagyok. Hol vagyok?   

Legszívesebben nyomot hagynék rajta; körmeimmel, ujjaimmal a vállába, karjába kapaszkodva, végigszántani a bőrét, nyomot hagyni. Emléket. Hangosan nyögök, lehunyt szemmel, öntudatlanul. Vibrálok. Bizsergek. Lüktetek. Élek. 

Még. Akarom. Kell nekem. 

Az egész más. Tenyerem alatt érzem a bőre melegét. Simogatom. Megérintem. Megcsókolom a bőrét, hozzásimulok. Újra és újra. Finoman. Apró érintések. Érzem az ujjam hegyén. Még most is, milyen a bőre tapintása. Beszélgetünk. Mint mindig utána. Kezem föl-le jár, újra  és újra. Fogom és markolom. Finoman, durván, mikor mennyire és hogyan kell. Kinyíltam. Megnyíltam. Fel és le, újra és újra. 

Otthon vagyok. Éhes vagyok. Testileg. Lelkileg. Mindenhogy.

Érdeklődve néz rám, mosolyogva nézek vissza rá. Az ölébe helyezkedem, széttett lábam közt érzem a merev farkát. Több vagyok mint éhes. 

Valahogy az egész most más- felszabadult bennem valami nyers, kimondatlan, megfoghatatlan vágy. Kínzó és intenzív. Mohó. Falánk. 

A mellemhez húzom a száját. Utasítom. Szinte hangtalanul nyögök fel az érzéstől. Még. Még. Még. Most ez az egész más. Sürgetőbb a vágyam, puncim olyan szinten lüktet, hogy nem tudom hová tenni. Akarom a száját. Akarom a farkát. Akarom az orgazmusom, pedig általában nem akarom ennyire intenzíven mint most. Követelem. Kell. Mindent akarok, a világmindenséget. Hogy bennem legyen, hogy rajtam  legyen, a kezét, a száját.  

A matracra fekszem, széttett lábbal, sürgetően  nyúlok magamhoz, semmi teketóriázás, megkeresem a csiklóm, gyors és intenzív orgazmust akarok, most és rögtön. Kell. Akarom. Nézem őt. Ő meg engem. Állatias vágy az arcán, tekintetében mohóság. Vibrál akárcsak én. 

Nem tudom mi van velem. Nem is érdekel. Máshol vagyok, másmilyen vagyok, nem tudom mi vagyok. Nem tudom ki vagyok. Ösztönösség. Baszás. Akarom. Add ide, gyere ide! 

Gyorsan élvezek el, nehezen fojtom vissza a hangom, aztán húzom is magamra, követelem, hogy bennem legyen, nem érdekel ő mit akar, csak az számít, nekem mi kell. 

A keménysége kell. Bennem. Magamba. Mélyen. Erősen.  Azt sem bánom, ha fáj. Nem érdekel. 

Körbefogom, szinte húsig markolom a csípőjét, derekát. Kell. Nem én vagyok.  Más vagyok. Nem ember. Vágy vagyok, kéj vagyok. Lüktetés. Falánkság. Érzem közel van, nagyon közel. 

Kirántja magát, öntudatlan hajolok felé, Ki sem nyitom a szemem, csak a szám, aztán érzem az ízét a számban, a nyelvemen. Nyüszítek. 

Én vagyok. Nem én vagyok. Itt vagyok. És mégsem. Lebegek.  

Lenyugszom.    

Élek.