Épp a következő randimra indulok, kifelé nézelődve a busz cseppet sem makulátlan ablakán. Lusta délután, ígéretes randival. Aztán megpillantok egy húszas évei elején járó egész helyes srácot. Valami megfog benne, mert szinte azonnal beindul a vadászösztönöm. Persze a busz tovább suhan én pedig egy ideig lebegek abban a furcsa állapotban, miszerint nincs bennem gát, se szégyenérzet, se semmi, ami visszatartana attól, hogy adott esetben flörtölni kezdjek vele, vagy épp hozzá hasonlóval. Őszintén megvallva, idejét nem tudom, mikor voltam "kamaszosan" szégyenlős egy férfival vagy bárkivel szemben. Nem tudom, mikor veszítettem el a gátlásaimat, a merevségemet, a félszemet. Furcsa. Most annyira természetes, hogy ha épp valaki szimpatikus, tetszik, megfog benne valami, akkor ezt ki is fejezzem. Egy pillantással, egy finom mozdulattal, egy mosollyal, egy arckifejezéssel.
Szeretek randizni. Ízlelgetni a másikat, ismerkedni, fizikailag hozzáérni, megérinteni, megfogni. Csábítani. Nem feltétlenül mozgat ilyenkor maga a szex. Egyszerűen a csábítás játéka az, amit szeretek. Mert megtehetem. Mert jól esik. Mert ezt akarom.
Ha akarom megkapom. Mondhatni azt, akit én akarok. Persze, lovagolhatunk nem túl kedves kifejezéseken: könnyűvérű, luvnya, fehérmájú, kurva...sorolhatnám. De nem érdekel, másnak mi a véleménye rólam. Engem csak az érdekel, hogy saját magamnak megfeleljek. Nekem legyen jó. Meg persze Kedvesnek.
Nézem a férfiakat, fiatalabbakat (huszonévesek), idősebbeket, rám néznek, rájuk nézek. Nincsen bennem gátlás. Fantáziálok. Odamegyek, megcsókolom. Vagy csak közelről a szemébe nézek. Finoman beharapom az ajkam, provokatív félmosollyal nézek rájuk. Mert tetszenek. Mert miért ne?!? Miért csak a férfiak falhatják fel a nőket a tekintetükkel. Miért csak nekik lehet kinyilvánítani (nem közönségesen), hogy tetszik amit látnak? Nekünk, nőknek, miért ne lehetne? Miért annyira furcsa ez?
Látok egy újabb érdekes férfipéldányt. Valamiért vonzza a tekintetem. Szép a szája. A szeme...van benne valami, ami miatt újra és újra rápillantok. Pedig nem mondanám az esetemnek. Ami tulajdonképpen igazából nincs is. Mindig más és más fog meg bennük. Nincs egykaptafa. Rám néz, szinte a vesémig lát, legalábbis úgy érzem. Nyel egy nagyot, aztán elkapja a tekintetét. Halványan elmosolyodok, érzem, hogy újra meg újra végigmér, kellemesen bizsergő érzést vált ki belőlem.
Tudnék vele mit kezdeni, talán ő is velem. Bármi lehet. Miért ne? Merengek tovább, vörösre rúzsozott ajkamon a sajátságos mosolyommal. Aztán leszállok, másfelé vezet az utam.
Még egy utolsó pillantást vetünk egymásra. Ha akarnám, megérinthetném. Épp csak leheletnyire. Finoman, akár a virágra leszálló pillangó. Provokatívan ránézek, felvonom a szemöldököm, aztán rámosolygok.
Talán majd máskor. Ha úgy hozza a sors. Most mással találkozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése