Néha eszembe jut, hogy mennyire - brutál - nagyon hiányzik. Nem az a belenyugvós, hazaérek és ott van velem hiányérzet, hanem az a fajta, kínzó, üres, nem találom a helyem hiányérzet. Féltés. Vágy. Otthon-vagyok érzés.
Ha vele vagyok, otthon vagyok. Megnyugszom. Biztonságérzetet ad, de nem azt a megszokós félét, hogy ott van és kész. Olyan nemtudommilyen. Egyszerűen csak jó, hogy ott van, velem, nekem.
Nagyon tud hiányozni. Van amikor sok-sok órán keresztül vágyom a közelségére, akarom, hogy ey légtérben legyünk, de van, amikor feldereng ez a hiányérzet, keserű, fájdalmas, rettenetes, aztán eszembe jut, hogy igen, szar ez az érzés, de ha hazaértem, jobb lesz. Csak éppen lehet, hogy egy fél napot kell erre várnom.
Nem találom a helyem. Se így nem jó, se úgy. Nem tudom lekötni magam semmivel, nem tudok megmozdulni, igaz, nem is akarok. Nem akarok sehova menni és semmit se tenni. Őt akarom.
Persze van, amikor jobb külön lenni. Amikor morog. Amikor minden baja van, lásd nyűgős. Amikor nem tudom enyhíteni a gondjait, egyebeit, úgy érzem útban vagyok. Ilyenkor jobb lenne máshol lenni. Vagy mégsem. Vagy inkább igen. Vagy nem. Franc se tudja. Függök tőle.
De ez a jóleső, kellemes függés. Szeretem-érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése