Képzelet

Behunyom a szemem, hogy ne lássak, csak érzékeljek. 

Behunyom a szemem, még nem akarom látni.   

Csak érezni és érzékelni. Még egy kicsit csak így, mielőtt a látás belerondít az érzékelésbe. 

Vérpezsdítő, ütemes, táncolni csalogató zenét hallok. Szinte lángra gyújt, táncolni, mozogni akarok, tekergetni a csípőm, mozdulni, rázni a fenekem: táncolni (is) vágyom.

Még várok. 

Tavaszi fűszeres-lágy illatot érzek, érzékeket borzongató, libabőrt okozó, mélyről jövő, ősi-ösztönös- zsigeri emlékeket előcsalogató illat, amit nem tudok mihez kötni, egyszerűen csak tudom, hogy jó, zsigerileg, testem mélyén tudom, hogy jó…

Lépcsőket érzek a lábam alatt. Először lassan lépek, felmérem a magasságot, stabilitást, aztán már határozottan lépek tovább és tovább.  Nem nyitom ki a szemem, mert még nem akarok látni.  Meztelen a talpam; a langyos márványszerű felületet érzek; széles masszív lépcsőfokok vezetnek; nem számolom. Számtalan. Ujjaim alatt hasonló textúrájú korlát; sérült, kopott, csúszos…mint ami sok-sok érintést élt már meg. 

Csak megyek tovább. A zene felerősödik, de nem bántóan, magam mögött hagyom a tücsökciripelős- békés külvilágot, hogy belépjek egy lüktető-élő-vibráló helyre. Melegebb van. Illatok, amiket érzek már erőteljesebb, vadabb, nem fenyegető, inkább sokat ígérő. Testem mélyében érzem, hogy jó helyen vagyok. 

Hallgatom a körülöttem lévő hangokat. Mások. Másmilyenek. Magas belmagasságú termeken megyek végig, ha magassarkú lenne rajtam, visszhangot vetne a sarkam kopogása. A zene nem lesz sem halkabb, sem hangos. Fűszeres illat erősödik, érzéki, sokat ígérő. Szeretem azokat az illatokat, amik zsigerileg hatnak rám; felizgatnak, motoszkálnak bennem, amíg méhem össze nem rándul az emlék-gyönyörtől. Álmaimban szoktam ilyet érezni, szinte mohón-éhesen vágyom az életben is ugyanerre az ezerízű érzésre, ami olyan szinten fel tud izgatni, hogy pöccre indulok.  Mosolyognom kell. Libabőrös testemen érzem a ruhám selymét, simogatja csupasz combom. Úgy képzelem, hogy a ruha borvörös, szeretem azt a színt.  Fázik egy kicsit a hátam; ruhám egészen nyitott, melleim szabadon mozognak a lágy kelme alatt, csak önön súlyuk tartja, a selyem csak takar, illetve kiemel; fázós, merev mellbimbóimat, fenekem, csípőm ívét, hajlataimat. Szétnyílik a lépésemre, de nem tudom megállapítani meddig ér. Nem is érdekel. 

Csak megyek. Már nem fázom. Izgatottan haladok tovább, ujjaim alatt különböző textúrákat érzek, falak hűvősét, emeletre vezető lépcsők fából faragott korlátait, érzem, hogy rajtam kívül mások is vannak, de nem hallom őket. Csak megyek arra, amerre a lábam vezet. 

Aztán megállok. Egy pultfélének ütközöm, kezem egy bárszék hideg bőrtámláját simítja végig. Talpam alatt valami puha-kellemes szőnyegfélét érzek. Alulról langymeleg kapaszkodik fel a csupasz lábamon, felmelegít, ellazít.  A zene már lüktet bennem. Mozgok rá, lassan, mint aki érezni akar mindent. Aztán megérzem őt is. A tekintete súlyát a testemen. Mosolyognom kell. 

Mosolygok. 

Beharapom az ajkam, rúzs ízét érzem a számon. 

Kinyitom a szemem. A falak vörösek, a fények minimálisak, érzékiek. Brokátmintás selyemtapéta, fekete bútorok. Hatalmas kristálycsillár a magasban; nem is látom mekkora a belmagasság, csak sejtem. Nincs túl sok fény, de nem is bánom. Nem számít igazából. Látom és érzékelem, amit látnom és érzékelnem kell.  Egy bárpultnál állok, egy pohár bort tesz le elém a pultos, de nem figyelek rá, elveszem és köszönetféleképpen biccentek. K-t nézem. Fekete bőrruhában van, szőrmestóla a vállán. Hosszú lábait keresztbe rakva ül tőlem nem messze, vörös körmeivel kopogva a pohara peremén. Csak néz, jólesően, mohón. Én is őt, a hosszan felsliccelt ruha kivágásán meglátom a harisnyatartót pántját és a harisnya csipkeszegélyét. Dögös. Vonzó. Érzéki. Kivillan a hófehér bőre, éles kontrasztban állt a fekete ruhával és harisnyával. 

Jól érzem magam a bőrömben. Semmi félsz, semmi negatív gondolat. Békesség. Tetszik, amit látok és érzékelek. Hagyom, hogy odalépjen hozzám, finoman puhán hozzám érjen, miközben fejével biccent az egyik sötét sarok felé, ahol egy bőrkanapént G ül. Várakozva, türelmesen. Nem látom túl jól, de tudom, hogy ő az. Csak néz, nem mozdul. Kivár. Szemlélődik. És pont ez a mozdulatlansága izgat fel piszkosul. Szeme villan, megrándul kicsit a keze is és az arca. Mozdulna-mondana valamit, de nem teszi. Még. Várok. Vár...

Belekortyolok a poharamban; élvezem a nedű könnyed, karcos ízét, aztán K. édes- puha csókját, határozott érintését a derekamon. Félrehúzza a ruhám, végigsimít a csupasz bőrömön, nedvességemen. Felszabadultan kacagok.  

Az érzés, ami végigszalad rajtam egyre erősebb és intenzívebb. Lüktet-erősödik, ott van, már-már megfogható-megfogalmazható milyensége. De nem lehet, mert elinal, tovaszalad, megváltozik. Felerősödik, de amint meg akarom fogni, elinal, tovasuhan és ha heves vagyok, el is tűnik. Úgyhogy csak élvezem, azt, ami jön.  És pont emiatt is imádom ezt. Kicsit felerősödik, már-már orgazmus közeli állapot.  Beleburkolózom, kapkodóvá válik a lélegzetem, kiélvezem kicsit. Még egy kicsit. K. jelenléte, G. tekintete. Az érzékelés ezeríze.  Semmi több. Még egy kicsit.  

Aztán kinyitom a szemem.    

Még elkísér egy kicsit az a megfoghatatlan érzés. Aztán hiányozni kezd. Jólesően.