Fájdalom-gyönyör

Csuklóm hátra van bilincselve. Feszesen, szorosan, hogy érezzem, nem vagyok szabad. 

Halkan és lassan lélegzem. Türelmetlen vagyok és izgatott. Talán kicsit félek. Talán nem. Nem tudom. Vágyom rá, piszkosul, elmondhatatlanul.  Tudom mi vár rám, izgalom borzongat meg. Sóhajtok. Ajkamba harapok és felnyögök az érzéstől. Talán kicsit türelmetlen vagyok. Vagy izgatott? Felizgult? Éhes? Nem is tudom. Mindegyik.  

Érezhetően megváltozott a szobában a levegő. Az energia. Valahogy...egyik pillanatról a másikra megváltozott a légkör. Megváltozott ő is. És ez tetszik. Nagyon tetszik... 

Arcom az ágyon, fenekem az ég felé néz. Térdem most még makacsul tartja a súlyom.Izmaim várakozva megfeszülnek. Odabenn is... 

Először csak simogat, tenyerében érzem az erőt, a sötét ígéretet. Felnyögök. Bőröm vibrált, szívem hevesen ver. Próbálom a levegőt lassan beszívni és kifújni. Nem kapkodni és nem elfelejteni levegőt venni.

Aztán lecsap. 

Csíp. Éget. Aztán újra. Koncentrálnom kell, hogy ne a túlélés ösztöne kapcsoljon be. Nem vagyok veszélyben. Vigyáz rám. Megugranék, de nem teszem. Kezem ökölbe, kivárok. Sóhajtok, elengedem a fájdalmat. Idő kell. Már felizgatott annyira, hogy élvezzem a fájdalmat is, de még nem fordult át bennem teljesen az a bizonyos kapcsoló. De pillanatok kérdése. Ismer engem és én is magam. Lassan ellazulok, belefészkelem magam az ismerős érzésbe. Kifújom a levegőt.  

Újra és újra lecsap a fonott bőrből készített pálca. Jól megnéztem előtte: vörös és fekete. Masszív, komoly játékszer, nem holmi bóvli. És tudja-akarja használni. Aztán az egyik ütésnél az a kapcsoló átkapcsolt,  én pedig teljesen átengedtem magam neki. 

A fájdalom jön, végigszalad rajtam, követi a kéj, aztán már csak a gyönyör marad. Élvezek. Szinte sikítok, remeg minden porcikám, hullámzik rajtam végig, de nem hagyja abba. Inkább csak lassít vagy éppen máshogy-máshova csap le. Ég a bőröm. Forróság árad belőlem. De nem akarom, hogy abbahagyja. Aztán vár, kivár, figyel, elemez. Keze simogat, majd a fonott bőr...még hűs, még nem forró tőlem... Jön a következő és az azt következő. Majd szünet. Csend-féle. Zihálás hallatszik, semmi egyéb.

Halkan utasít. Beszív, lent tart-kifúj. Lecsap. Piszkosul fáj. Aztán utasít tovább, szót fogadok. Meglovagolom a fájdalmat, aztán átengedem magam. Újra-meg újra. Fenekem, combom az áldozat, hófehér hús színt vált. Nem pihen, érzem a belőle árad izgalmat. Élvezi, hogy fájdalommal kevert gyönyört adhat. 

Lesújt újra. Keményen. Nem finomkodik. A sötét energia körbefog, elveszi az eszem. Élvezem, hogy élvezi és viszont. Telhetetlenül nyögök, fészkelődök, aztán elhasalok, hogy nagyobb felületet kapjon. 

Simogat-cirógat az ujjaival mielőtt lecsap a pálcával, Hátamra-derekamra nehezedik, ne ugorjak el. Érzem az erőt a szorításában. Utasít megint én pedig szót fogadok. Kiengedem a hangom; szabadon, az élvezet hangjai. Puncim lüktet, remeg. Tocsog. De nem akarom, hogy abbahagyja. 

Aztán mást érzek. Csuklómon megfeszül a bilincs, belevág a fenekem fölötti gödröcskébe. Ostor csíp a forró bőrömbe. Élesebb-csípősebb fájdalom, befogadom. Átengedem magam és a gyönyört hozó hullámnak. Újabb és újabb jön. Akarom. Ő pedig megadja nekem.  

Utasítás. Sóhaj. Lent tart. Kifúj. Csattanás.  Nyögés. Csattanás. Majd újabb csattanás. Sóhaj. Ez megy végig. Megint és megint. 

Néha fáj. Pokolian, de többnyire annyira jó, hogy többet akarok. Teljesen átengedem magam neki, bízom benne. Kívánom a gondoskodását. 

Megérint, megfog. Megsimít. Érzem a vágya ízért a nyelvemen. A kérdést, hogy meddig mehet el, meddig bírom, mekkorát bírok még el. 

Bírom még. Akarom. 

Pálca és ostor. Más ízű a marása. Hol egyik-hol másik, erős és erősebb ütés váltja fel egyik a másikat. olykor a tenyere csattan. Erősen, élesen. Olykor megugrok, eldőlök, átadom magam a gyönyörnek, állatias - ösztönös hangon nyögve, szétesve, kontroll nélkül, fékevesztetten. Szabadon. 

Élesen szívom be a levegőt, jön a következő, heves-maró fájdalom amit elmos a kéj. Befogadom-átadom magam. Élvezem. Akarom. Kívánom. 

Érzem az belőle áradó erőt. Hatalmat. Érzem, hogy többet akarna, erősebben, durvábban, de megáll. Ő látja azt, amit én nem. Látja a bőröm színét, a lila-kék sebeket, foltokat, a finoman megrepedt bőrt. Aztán érzi a kezén a lüktetést, a nedvemet, azt, amit okozott. Gyönyört. 

Kiszabadítja a kezem és otthagy.

Csak fekszem, lélegzem, lassulok. Földet érek és lassan észhez térek.

Finom-óvatos mozdulattal töröl le egy hideg vizes törölközővel. Behunyt szemmel élvezem a gondoskodását. Simogat, becézget, kérdez. Félt. Csak mosolygok, hümmögök. Jól vagyok.   

Veszettül jól vagyok.