Ajándék

Szinte alig van fény. Gyertyák-mécsesek világítanak, sejtelmes, kellemes. Vágy ízét érzem a levegőben.

Kibont egy üveg vörösbort, beszélgetünk. Lassan kapcsolok ki, lubickolok az estében, mohó vágyában. Én is az vagyok. Kívánom. Akarom.

Félhomály van, levetkőztet.

Tetszik neki amit lát. Jólesően fogadom el bókjait, becézgetéseit, érintéseit. Szemmel láthatóan élvezi ahogy felöltözöm hozzá és azt is, amit a ruhák rejtenek. 

Először a szemével fal fel, aztán a szájával. Mohón. Éhesen.

Beletúrok a hajába, megmarkolom miközben nyelve végigsiklik a mellemen, aztán bekapja a mellbimbóm. Megszívja, mire válaszul felnyögök. Szinte már sürgetően.

Istenien nyal én pedig élvezettem merülök el a gyönyörben.

Átadom magam a kéjnek és remegve, hangosan élvezek el. Szétnyílik a combom, még remegek. Magamhoz húzom, közelebb-közelebb. Még cirógat, csókolgat, de már leheletnyi finoman, gyengéden.

Aztán...belém hatol. Szűk vagyok, piszok szűk és ezt imádja. Magamba húzom, megragadom, aztán már kapaszkodnom is kell, szétárad bennem pillanatok alatt a gyönyör. Veszettül jó...abba ne hagyd! Szeretem, ahogy megdug. Újra és újra. Mélyen bennem van, szinte már túl mélyen, de mégis pont így jó. Ez kell nekem. Döngöl. Nyögök egyre hangosabban. Elmerülök benne, átadom magam neki.

Majd hátulról. Imádom így. Lábam kicsit széttárva, fenekem feltolva, erős kezei kétoldalt fognak-tartanak miközben egyre intenzívebben dug. Hangos vagyok. Szemem lehunyva, kezem görcsösen kapaszkodik abba, amit talál. Kinyitom a szemem. Tetszik a mécsesekből áradó fény: táncolnak a vörös-sárgás lángok,félhomály van, szinte már sötét, de nem kell több, nem kell látni, elég érezni. 

Bőven van mit érezni...

Mosolyog a szemem, úgy nézek fel rá combjai közül. Néz. Azzal az állatias, ösztönös, vágytól nehéz nézéssel; mormog, sóhajt. Elmerül a gyönyörben, amit a nyelvem-szám okoz neki. Megőrjítem. Gyorsan-lassan-kínzóan lassan. Éppcsak a hegyét aztán jó mélyen, húzva-izgatva őt. Remeg. Akárcsak én is. Körmeim a combjába vájnak, elrántom a kezem, inkább a kanapé szövetét karmolom. Be vagyok zsongva. Be vagyok pörögve. Fel vagyok izgatva. Végtelen kör. Újra meg újra. 

Jó érzés...

Piszok jó.

Fogy a bor. Villan a szemem, tagjaim nehezen mozognak. Ellazultam. Ajándékot szánok neki, tudom hogy tetszeni fog neki. Vágyott rá, akarta már. Leteszem a borospoharat, megnyalom a szám. Tekintete követi a nyelvem útját. Keze a lábam között,  ujja a csiklómat simogatja. Felnyögök. Aztán ránézek és elmondom neki, mit kap tőlem. Mit akarok. 

Pasisan elmosolyodik. Naná, hogy vevő az ötletre...

Lényem egy része fél. Fenntartásokkal kezelem a szituációt, hiába a vágy, hiába a bizalom, kissé megmerevedek. Nagy. Túl nagy. Felsóhajtok és megpróbálok nem befeszülni. 

Keze a csípőmön, ajka a vállamon. Finom és lassú, figyel rám. Vár. kivár, nem sürget. Fenekem lassan enged, lassan lazul. Sóhajaim mélyek, hosszúak. Fáj. Aztán már kevésbé. Aztán kezd jó lenni, belelazulok az ölelésébe. Nem siet, nem kapkod. Aztán mint egy kapcsolót fordítanának el bennem, elszáll az agyam. Halványan fáj, szűk, feszül, ő meg gyorsít, élvezi a szűkösséget, az ajándékot, a lehetőséget. Lihegek. Nyögök. Nézem a lángok  táncát, aztán a szemhéjam és újra. Gyorsítok, gyorsít. Végem. Felszisszenek, de nem azért mert rossz. Beharapom a szám, túl hangos- túl erős, de aztán nem tudom tovább visszatartani. Végigszalad rajtam valami jó, valami fergeteges, de nem orgazmus. Ő elélvez, miközben húz magához. 

Lassan enged el. Nem kapkod. Puha csókot lehet a vállamra, nyakamra, ahogy eltávolodom tőle, tovább csókol, ahol ér. Mosolygok. Beleburkolózok az ölelésébe, megnyalom kicserepesedett szám. Ujjai finoman cirógatják a bőröm, elégedettség lusta melegsége árad szét bennünk. 

Mielőtt elszunnyadnék, felülök. Sajátos mosolyommal nézek rá, felvonom szemöldököm és megiszom a poharamban lévő pár kortynyi testes vörösbort. 

- Jó kis ajándék volt. - mondod

- Az. - felelem - Örülök, hogy tetszett.