A végletek embere vagyok.
Télen nyakig beöltözöm, több réteg ruha van rajtam, mint egy észak sarkon grasszáló tudóson. Nyáron...nos minél kevesebb, annál jobb. Feketében járok, majd amikor jön a kánikula inkább fehérbe, a halványabb rúzst felváltja a dögös vörös, mert kevésbé erőszakosabb(?) a fehérhez.
Ilyenkor ritkán hordok melltartót, végre nem fázom, végre jól érzem magam a bőrömben, nem hiszem, hogy kellene az a plusz egy réteg. Nem azért, hogy bárkit megbotránkoztassak, csupáncsak azért, mert így kényelmes. Persze hazudnék, ha azt állítanám, nem örülök az elismerő pillantásoknak. Egy jó kekeckedésre mindig vevő vagyok, s ha alkalom adódik, akkor miért ne? Annyira jó és különben is, élvezem. Ebben a kellemes időben kinyílok, pezsegni kezdek, lükteti, élni. Vadászatra, ugrásra kész. Szeretem felkorbácsolna a vágyat, szeretem, ha kattogni kezd az Férfiak fantáziája, de célzottan azok felé nyílok, akikre én magam is vevő vagyok. Egy finoman áttetsző, vagy egy vékony anyag alól átsejlő cici még azon a határon belül van, ami még nem okoz tartós agyleállást a Férfinemnél. Vagy tévedek?
A most vásárolt pamutcsipke topjaim fölött is elgondolkodtam, hogy melltartóval vagy nélküle; a csipke mintája pont jó helyen takar, a dilemma csak az, mennyire vagyok játékos kedvemben és mennyire inkább dög, aki csak végigsuhan, nem figyel, csak megy, nem törődve semmi mással.
Ilyen vagyok. Inkább nadrágban és trikóban sejtetek, mintsem szoknyában köldökig kigombolva vadásszam. Az nem én lennék. inkább egy falatot kínálok fel, mintsem az egész menüt. Csak kóstoló. S ha akarom...többet is kaphat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése