SZÁMOMRA kék a szeme. Szerinte zöld.
Igazából mindegy, a lényeg, hogy hogyan néz rám.
Pupillája tág, vágytól sötét. Néz és lát is engem. Élvezem.
Birtokol minden mozdulattal, minden rezzenéssel. Ahogy megmarkol, ahogy magához húz, birtokol.
Felteszi a bilincset, megragad a nyakamnál fogva, megfeszíti a testem, gyönyörtől telített fájdalomkiáltás szakad ki belőlem, elégedetten doromból. Élvezi, hogy azt teheti velem, amit akar. Amit engedek. Pontosabban. Keze alatt képlékeny, készséges a remegő hús, de a mosolyom, szemem villanása az enyém: dac és makacsság.
Amikor lecsap a pálca, beleolvadok a kéjes fájdalomba, szépen- lassan, fokozatosan merülök el benne, ringat a testem, csípős fájdalmat átveszi a gyönyör…szinte megfulladok benne… de többet akarok. A következőt. Lecsap, egy-kettő-három, aztán gyúrja a vöröslő húst, elégedetten dünnyög, nem látom az arcát, de tekintete simogat.
Táncol a csípőm, tartom magam még, kapaszkodom, de nem mondom ki még, hogy elég. Többet akarok.
Megkapom.
Elterülve fekszem, simogat a keze. Érintése puha, gondoskodó.
Ránézek. Ismeri a tekintetem villanását. Elégedetten húzza mosolyra a száját.
Csak az a baj, hogy csak a fantáziám játszik velem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése